uabooks.top » Világirodalom » A XX. század második felének és a XXI. század elejének irodalma
Інформація про новину
  • Переглядів: 9
  • Дата: 29-06-2020, 03:31
29-06-2020, 03:31

A XX. század második felének és a XXI. század elejének irodalma

Категорія: Világirodalom




AZ ABSZURD SZÍNHÁZ

Nem létezik más norma a képzeletemben a meglévőn kívül.

Nincs más világ a minket körülvevő és bennünk

létező abszurdnál.

E. Ionesco

Abszurd színház vagy abszurd dráma. A XX. század második felében kibontakozó abszurd irodalom legnagyobb hatású műfaja az abszurd színház, illetve az abszurd dráma. Franciaországban bontakozott ki az 1950-1960-as években, és hatott a második világháború utáni európai és amerikai irodalom fejlődésére.

Az abszurd színház fogalmat Martin Esslin angol irodalomtudós honosította meg az azonos című 1961-ben írt monográfiájában. Meghatározta a különféle országok és korosztályok drámaíróinak tipológiai azonosságát, megjegyezve, hogy az abszurd színház elnevezés nem jelent sem szervezett irányítást, sem művészeti iskolát, hanem a kifejezés csak elősegíti a bepillantást az alkotói tevékenységbe, nem nyújt kimerítő jellegzetességeket, nem kivételes és nem átfogó jellegű.

Filozófiai szempontból az abszurd dráma jelentős mértékben Seren Aabye Kierkegaard (dán vallásfilozófus), A. Camus, J.-P. Sartre elméleti meghatározásaira épült. Az egzisztencializmus művészi gyakorlatának örököseként és folytatójaként is tekinthetünk az abszurd színházra, amely azt kívánja érzékeltetni, hogy az elidegenedett társadalomban már nincs mód arra, hogy az emberek megértsék egymást.

Az abszurd színház jellemző sajátosságai

• Abszurd művészi világ létrehozása, melyben nincsenek logikai ok-okozati összefüggések, erkölcsi normák, torz emberi kapcsolatok jellemzik;

• térbeli és időbeli eltolódások, melyek a létezés általános abszurditását fejezik ki;

• lázadás a józan ész, a normativitás ellen;

• az ember elveszettsége, elidegenedése, magánya, elégedetlensége, végzetének motívumai;

• a groteszk, mint az élet értelmetlensége és mesterkéltsége bemutatásának eszköze;

• kevés cselekmény vagy annak hiánya, illetve annak illuzórikus, feltételezett volta;

• nyelvi forradalom (E. Jonescou): szójáték, váratlan válaszok, a monológok és párbeszédek érthetetlensége, nyelvtani és mondattani normák megsértése, calembourok (olyan szójáték, amelyben ugyanannak a szónak kétféle értelme kelt hatást), alcímek stb;

• a szereplők nem emberekre, hanem bábokra emlékeztetnek, tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet, ezek ismétlődő jellemek, eszmék, szimbólumok, amelyek megtestesítik a szerző viszonyát az abszurditáshoz;

• a kánonok figyelmen kívül hagyása a darab megírásakor;

• különöző műfajok elemeinek használata (tragikomédia, komikus melodráma stb.);

• a művészetek szintézise (az abszurd dráma gyakori tartozéka a pantomim, kórus, cirkusz, zene, film);

• a komikus és tragikus kombinációja.

Az abszurditás kifejezésére, az élet tartalmatlanságának, érthetet-lenségének, tragikusságának, az egyéniség elvesztésének megjelenítésére, mindezek pobtikai, társadalmi okainak feltárására született meg az abszurd dráma, mely a drámairodalom fejlődésének újabb lépcsőfokát jelenti. Új színpadtechnikai megoldásokkal, művészi módszerekkel, új témákkal és új típusú szereplőkkel gazdagították a modern színházat.

A legismertebb abszurd drámákat Samuel Beckett, Jean Genet, E. Ionesco, A. Adamov (Franciaország), F. Arrabal (Spanyolország), D. Buzzatti, D. Errico (Olaszország), H. Pinter, N. F. Simpson (Nagy-Britannia), S. I. Witkiewicz, S. Mrozek (Lengyelország), Örkény István, Mészöly Miklós (Magyarország) és mások írták. Az ukrán irodalomban

I. Koszteckij, V. Dibrovin és O. Lisehi jeleskedett ebben a műfajban.

Eugéne Ionesco, az abszurd színház legragyogőbb képviselője

A román-francia származású Eugéne lonescot (1909-1994) S. Beckett és A. Adamov mellett az abszurd színház megteremtőjeként tartják számon.

Munkássága az egzisztencializmus művészi igényeinek megfelelően fejlődött. Drámáinak központi eleme a hétköznapok abszurditása, az élet értelmének keresése és az igaz élet utáni vágy. Színdarabjaiban a szürrealizmus eszméi és a tudatalatti folyamatok tükröződnek. Az abszurd színház színpadán képekben mutatja be az emberi lét abszurditását. Bátor kísérletei következménye a dráma elavult formai jegyeinek elvetése. E. Ionesco drámái az avantgárd művészetet gazdagítják. Az abszurd színház ma már klasszikus darabjai közé tartoznak E. lonescu következő művei: a Különóra (1950), A székek (1954), Az ingyenölő (1957), Orrszarvú (1959), A légbenjáró (1963),

A király halódik (1963) stb.

E. Ionesco színházát a meghökkentő, álomszerű történetekjellemzik, melyekben a dolgok ellentmondanaka logikának, a valóság összefonódik a képzelettel; az ideológia, a történelem kérdéseire összpontosítva az élet értelmének, az emberek elidegenedésének és frusztrációjának, az egyén elszemélytelenedésének, az egyén és a hatóságok közötti ellenséges kapcsolatoknak az okaira keresi a választ. Ugyanez vonatkozik hőseire, akik a szellemi, lelki lét állapotának bizonyos szintjén vannak, akiket a sematikusság, az egyhangúságba, szinte a vegetatív szintű létbe merülő ember-bábok gondolkodásmódja jellemez. Műveinek vonzereje: a példázatosság, ugyanakkor jelentősen legyengíti tanulságelemeit; a rövid (egyfelvonásos) színdarabokban a kifejezhetőség kérdésessé válik, a nyelv maga isjefokozódik" nincs semmi kommunikáció, blődségek, szójátékok stb. használata jellemző.

Friedrich Dürrenmatt tragikomédiái

Friedrich Dürrenmatt (1921-1990) - a második világháborút követő időszak német nyelvű svájci irodalmának legnagyobb hatású képviselője. Ismertségét tragikomédiáinak köszönheti, melyeket paraboladrámáknak is szokás nevezni. Honfitársával, Max Frisch drámaíróval a svájci dráma elterjedésére, népszerűségére voltak nagy hatással. F. Dosztojevszkij,

F. Kafka és az egzisztencialista írók művei befolyásolták világnézetének és alkotói módszerének kialakulását. Műveit a különböző korok művészi hagyományainak szintézise jellemzi. Megtalálhatók nála az antik dráma, a shakespeare-i, a XIX. századi klasszikus dráma elemei. Ennek ellenére egyik irányzathoz vagy áramlathoz sem tartozott. Dürrenmatt maga cáfolt bármilyen besorolást valamelyik stílushoz, csoporthoz, körhöz. Valójában egyedi drámatípust teremtett, melynek a sajátságos világlátás a fő jellemzője. Műveiben gyakorta reflektált a világháború történéseire, morális kérdéseire. Ez a reflexió ugyanakkor a legtöbb esetben nem patetikus, tragikus, hanem komikus, nem egy esetben groteszk formát öltött.

Sokan Dürrenmattot tartják a késő modern tragikomédia megteremtőjének. E tekintetben az 1950-es 1960-as évek során keletkezett művei a leg meghatározóbbak: Az öreg hölgy látogatása (1956), A fizikusok (1962), Achterloo (1963 - valójában 1982. - a ford. megj.).

Tájékozottság. 1. Soroljátok fel az abszurd színház jellemző sajátosságait és a műfaj képviselőitl Olvasói tevékenység. 2. Emlékezzetek vissza a már ismert megújult, modern drámákra (H. Ibsen, B. Shaw, A. Csehov és másoló! Mi a különbség a két drámatípus között? Emberi értékek. 3. Milyen eredményei vannak az abszurd színháznak? Kommunikáció. 4. Vitatéma: Az abszurd művészete-művészet? Állampolgárok vagyunk. 5. Keressetek információt ukrán és magyar abszurd drámafordítókról és a művek bemutatóiról! Modern technológiák. 6. Nézzétek meg a neten a Godot-ra várva c filmdrámát (rendező Michael Lindsay-Hogg, Írország, 2001), mely S. Beckett azonos című drámája alapján készült! Az abszurd dráma és a tragikomédia milyen jellemző jegyeit fedeztétek fel a filmdrámában? Mi a véleményetek arról, hogy a kritikusok Beckett drámáját a XX. század legnagyobb hatású drámai művének nevezték? 7. Nézzétek meg Az öreg hölgy látogatása c. német-osztrák tévéfilmet (rendező Nikolaus Leytner, 2008), mely F. Dürrenmatt azonos című drámája alapján készült! Milyen társadalmi és pszichológiai jelenségeket tár fel a film? 8. Az interneten több filmváltozata megtalálható E. lonescu az Orrszarvú c. drámájának. Nézzetek meg egyet, mondjátok el a véleményeteket! A központi szimbólum, az orrszarvú, értelmezzétek a jelentését! Az életre készülünk. 9. E. lonescu úgy vélte, hogy az Orrszarvú c. dráma - antifasiszta darab. Értelmezzétek a színdarab tartalmát és a társadalomban meglévő negatív jelenségek aktualitását!

A POSZTMODERN

Aposztmodern megbontja az alapok alapját.

Ennek következménye a „kifordított irodalom”.

M. Popovics

A posztmodern világérzés különlegességei. Umberto Eco, a modern európai kultúra nagy irodalmára és tréfamestere a Posztmodern, irónia, érdekesség c. cikkében a következőket írta: El kell, hogy mondjam, meggyőződésem, hogy a posztmodern - nem rögzített időrendi jelenség, hanem szellemi állapot, jobban mondva kunstwollen (művészi akarat) - a műhöz való hozzáállás kérdése. Ebben az értelemben jogos az a megállapítás, hogy valamennyi korszákra jellemző a posztmodern. Nyilvánvaló, hogy mindegyik érának vannak válságos időszakai...

Valójában a posztmodern életérzés - különleges lelki állapot, ami a krízisben lévő korszakok jellemzője. Ezek a magányosság, a csalódottság, elveszettség, kétségbeesés, kimerültség érzései. A posztmodernizmus a társadalom és az ember fejlődésének válságos pillanatait igazolja, a szakadék szélén állnak U. Eco metaforája szerint. Az az ember, aki a szakadék szélén áll, egészen más módon tekint az életre és a halálra, magára a létezésre, mely végső soron ehhez a szörnyű állapothoz vezet. És ez a nézet, mely végsőként értelmeződik, mert már nincs tovább, feltárja az emberi lét nyilvánvaló kaotikus, szervezetlen és rendszertelen igazságát, mely megfosztatott a lelkiségtől.

A posztmodern nem csupán a hagyományos világkép válsága, hanem megkérdőjelezi a szubjektum önazonosságát, illetve az egységes, abszolút érvényű világmagyarázó elvek létét. A világ többértelmű, heterogén, önellentmondásos. Ezek adják a posztmodern irodalom aktualitását.

A posztmodern fogalma. A posztmodern kifejezés az első világháború idején jelent meg Rudolf Pannwitz Az európai kultúra krízise (1917) c. munkájában. 1947-ben A. Toynbee A történelem tanulmányozása c. könyvében a posztmodern kifejezést kulturológiai fogalomként használta. Meghatározása szerint az Új idők {Modern Age - 1474-1875) után a nyugati civilizáció fejlődésének új szakaszába lépett {Postmodern Age - 1875 után). Az 1960-1970-es években a posztmodem terminus az építészetben jelentkező stílusirányzatot jelölte, mely az arctalan szabványosítás és a műszaki szempontok túlértékelése, a technicizmus ellen irányult. A fogalom további elterjedését Ch. Jencks és R. Stern (A posztmodern virágzása az építészetben, 1977) elméletének köszönhette. De nemsokára megjelent a festészetben és az irodalomban is. A posztmodern fejlődésében jelentős szerepet játszottak a filozófusok: J. Derrida, G. Rataüle, J.-F. Lyotar, M. Foucault, valamint U. Eco szemiotika (a jelek elmélete, tudománya) elgondolása.

Posztmodern (a latin post - ’után, utáni’ - szó szerint, ’modernség utáni’ állapotra utal) -többjelentésű kifejezés, még napjainkban is éles vita folyik a modem irodalomtudományban meghatározása körül. A posztmodem: 1) irodalmi-művészeti áramlatok, jelenségek, a XX-XXI. század fordulóján létrejövő iskolák összefoglaló neve,' 2) művészeti irányzat neve az irodalomban és a képzőművészetben a XX. század végén XXI. század elején; 3) a hagyományos világkép válsága a XX. század végén - a XXI. század elején; 4) kortárs irodalmi és művészeti stílus; 5) az irodalom különböző korszakaiban ábrázolt művészvilág sajátosságai, szervezési módszerei; 6) az irodalom és a művészet fejlődési foka.

A világ a posztmodern művekben. A posztmodem az élet abszurd voltát, a szellemi és szociális kapcsolatok megszakadását, az erkölcsi irányelvek elvesztését hangsúlyozza a világban. A világ poszmodern ábrázolásának fő sajátosságai - a diszharmónia és a destrukció. Semmi sem biztos, semmi sem stabil. Ez a világ borzalmas és bizarr. Riasztó ez a világ a kao-tikusságával, furcsaságaival, kilátástalanságával és reménytelenségével. Ezért nem véletlen,

hogy a posztmodern művekben olyen helymeghatározások fordulnak elő, mint labirintus, gödör, mélység, zsákutca, fal stb. A posztmodern művekben nincs jövőkép, nincs fejlődés. A világ töredezett, szétdarabolt, nem szerves egész. Történetépítésének fő jellemzője a fragmentáció, a káosz, a kollázstechnika. Csak egyet tehet az alkotó, megkísérli megérteni a jelen abszurditását a múlt prizmáján, az emberiség kulturális tapasztalatain keresztül. Ezért ötvöződnek a stíluselemek, az allúziók, reminiszcenciák, idézetek a posztmodern alkotásokban. A káosz a művekben egyrészt az abszurd világ kaotikusságát, másrészt annak megértését tükrözi. Az előző korszakban felhalmozódott értékek, a kultúra őskép-mintái (archetípusai), a generációk emlékezetének visszatükröződése a jelen megértését szolgálják.

A szöveg világként, a világ szövegként. A posztmodern művekben a regényvilág megteremtése kifejezetten viszonylagos, függő stílusban történik. A szöveg világként, a világ szövegként jelenik meg. Az alkotás az író és a szöveg, a szöveg - a kultúra és a társadalom, a szöveg és az író stb. kölcsönhatásának folyamata. Itt a posztmodern írás olyan sajátosságáról van szó, mely az ábrázolás viszonylagosságát hangsúlyozza. Az alkotás úgynevezett viszonylagos szövegből és viszonylagos világból áll. És ebben a regényvilágban minden az esztétikai játék szabályainak van alárendelve.

A játék szinte valamennyi posztmodern mű kezdetén ott van. Az olvasónak az az érzése, hogy a szereplők nem élnek, hanem eljátsszák az életet. És az író látszólag nem ír, hanem játszik az olvasóval. A posztmodern mű játékszabályai szerint különleges dolgok történhetnek a valóság és a fantázia határán. A játék biztosítja annak lehetőségét is, hogy az író szabadon átlépjen az egyik idősíkból a másikba, a valóságból a tudatalattiba stb. Felmerül a kérdés: mi szükség van erre a játékra, erre a kifejezetten viszonylagos esztétikai cselekvésre?.. A helyzet az, hogy az esztétikai játék következtében lesz a tragédiából komédia, vagyis lehetséges legyőzni a létezés tragédiáját, legalábbis esztétikai szinten. Ezenkívül az esztétikai játék, a művészet egyfajta teatralizálása, lehetővé teszi az író számára, hogy az olvasóval együtt bizonyos helyzeteket visszajátsszon, és ne csak a valóság rejtett titkaiba nyerjen betekintést, hanem önmagába is, és végül megszabadítsa az embert a durva valóságtól, a meglévő abszurditástól. Amint azt M. Bahtyin megjegyezte, a játék felszabadítja az embert belsőleg, s a belső szabadság egy lépésre van a világ felszabadításától.

A világot a posztmodern alkotás az ideológiai polifónia (M. Bahtyin terminológiája) szempontjából ábrázolja. Korlátozás nélkül él az idézés, átírás, pararafrazeálás, ironikus megfordítás, szövegcsonkítás stb. lehetőségeivel. A világegyetem kétértelműsége és ellentmondásos jellege ahhoz vezet, hogy senkinek nincs joga az igazsághoz. Sem a hősök, sem a szerző, sem az olvasó nem birtokolja a világ megismerésének monopóliumát a posztmodern művekben. És így ezek a művek különféleképpen olvashatók. Óriási teret biztosítanak az olvasó képzeletének, amivel ösztönzik a gondolkodást, az elveszett erkölcsi alapértékek és irányelvek iránti érdeklődést, ezek újraértelmezését. És még akkor is, ha nem találják meg, az elme és a lélek munkája rendkívül hasznos, mivel az embernek állandóan gondolkodnia és kutatnia kell. Mert csak akkor Ember az ember.

Emberábrázolás a posztmodern művekben. Az egyén a posztmodern alkotásokban általában különböző korok, idő és tér határán van, mintha keresztúton állna. Nem tudja, merre induljon, miben higgyen, hol húzódjon meg. Az ember a lét krízisének terméke, s ez a válság belső, lelki állapotában, erkölcsi magatartásában is megnyilvánul. Általában a posztmodern alkotások hősei - nyitott emberek, rendkívül érzékenyen reagálnak mindenre, ami körülöttük történik. „Betegségük” — különleges. Saját koruk miatt betegek. Nehéz megtalálniuk a lét

értelmét, mert tartalmatlannak vélik. Vágyaik gyakran túlhaladják az ésszerűséget, a meg-

//

valósíthatóságot, sőt az erkölcsi normákat is. Ok nem olyanok, mint más. A posztmodern alkotások írója hősét csodálkozó tekintetű, ábrándozó emberként ábrázolja ebben a furcsa-csoda világban. Szándéka ezzel az alkotónak az, hogy hasson az olvasóra, megfogja és ösztönözze őt a furcsaságok megértésére.

A posztmodern alkotások hangsúlyozottan az olvasó meghökkentésére törekednek, szokatlan benyomás hatását keltve így. Ez az irodalmi játék újabb megnyilvánulása az olvasóval. A mű iránti érdeklődés felkeltése, az a készség, hogy az olvasónak ismételten felhívja a szövegre a figyelmét, arra készteti a posztmodernistákat, hogy új eszközöket keressenek művészi palettájukban. A posztmodern művek nem az elitista irodalom részét képezik, hanem azoknak az átlagos olvasóknak szólnak, akik a posztmodern korszakban élnek, bár valószínűleg anélkül, hogy észrevennék. Következésképpen, a meghökkentés erős hatása - a tudatossághoz vezet. Ez a posztmodernisták célja. U. Eco írta:... a nagyközönség elérése, álmainak, vágyainak megvalósítsa - ez napjaink avantgárdjának lényege.

Népszerűsége ellenére azonban a posztmodern bizonyos irányú kulturális olvasottságot feltételez. A különböző korszakokból és a különféle kulturális rétegekből származó hősök ábrázolásával az írók arra törekednek, hogy felélesszék bennük a múlt szellemi tapasztalatait. A posztmodern művekben megtalálható allúziók, remineszcenciák, asszociációk, idézetek sokasága csak akkor működik, ha az olvasó, a befogadó megfelelő műveltséggel rendelkezik. Az íróknak az a céljuk, hogy az átlagos embert a múlt felé fordítsák, hogy lelkileg megújítsák a múlt kulturális értékeivel (akár azok töredékeivel), arra ösztönözve őket, hogy másként tekintsenek magukra és a világra.

Az irónia szerepe. A posztmodern művekben az emberi nézőpontot egy bizonyos fokú szkepticizmus és irónia jellemzi. Az alkotás hőse tele van kétségbeeséssel és reménytelenséggel a világ abszurditását látva. A szkepticizmus segít a szerzőknek feltárni az előbbi korok utópiáinak, ideológiai dogmáinak képtelenségeit, és abban, hogy a világot valódi, nem álcázott formájában mutassák meg. Az ember csak ironikus hozzáállással élheti túl ezt a képtelen világot, lelkileg csak így tud megerősödni, vagy legalábbis immunissá válni, hogy ne veszítse el a józan észét. A romantikában gyökerező irónia a posztmodern szerzőknek lehetőséget ad arra, hogy bizonyos távolságból szemléljék a világot és benne az embert, az irónia szemszögéből láttassák a szörnyűségeket, és felülemelkedve mindezen, az ironikus ábrázolás révén a lét borzalmai és abszurditása fölött bizonyos erkölcsi fölényt elérjenek. Ezen túlmenően az irónia különös szabadságot ad mind a hősnek, mind a szerzőnek a posztmodern alkotásokban. Az ironikus nézőpont a lélekben szabad embert jellemzi, aki valószínűleg nem tud átlépni a zárt kör határain, de felülemelkedni rajta bizonyára képes. Ez a lélek, a gondolatok és az érzések felemelkedése. Az esztétikai játék és az irónia kombinációja megteremti a feltételeket az ember és a világ sokoldalú, különböző oldaláról történő értékeléséhez. Ugyanakkor, így lehet nevetni (bár valószínű, hogy könnyekkel küszködve) azon is, ami egyáltalán nem ad okot a nevetésre. A nevetés a lelki gyógyulás eszköze. Az irónia metanyelvi játék, kijelentés a négyzeten. Ha az avantgárd korszakában, aki nem értette a játékot, egy dolgot tehetett - felhagyott vele. A posztmodern időszakban bárki játszhat, még akkor is, ha nem érti a játékszabályokat, s komolytalan a hozzáállása is. Ebben áll az ironikus alkotás kiváló (néha félrevezető is) tulajdonsága. Mindig akad valaki, aki az ironikus párbeszédet komolyan veszi- jegyezte meg Umberto Eco.

Hasonlítsuk össze a posztmodern hősét az előző irányzatok hősével. A romantikus hős nem érzékeli a környező valóságot, elmenekül belőle az álmok és az eszmék világába, vagy fellelkesülve átalakítja azt a gondolat és a képzelet erejével. A realista művek hőse kénytelen abban a társadalmi helyzetben élni, amelybe született, és bizonyos társadalmi törvényeknek megfelelően cselekedni. A modern és az avantgárd hős a környezet észlelése nélkül új, képzeletbeli világot épít magának, ahol szabad az akarata és igazi szellemi életet élhet. A posztmodern hőse viszont képtelen azok között a körülmények között élni, amelyekben van, sehová sem menekülhet, mert nem hisz semmiben, semmit sem tud teremteni, mert elvesztette a helyes irányt, az érdeklődést és hitét az élet értelmében. Megállapíthatjuk tehát, hogy a posztmodern hős helyzete sokkal rosszabb, mint az elődeié volt. Az egyetlen dolog, ami segíthet neki az idő és tér zártságából kiszakadni, az az irónia és a játék, mely megnyitja a lehetőséget számára, hogy ne csak maga fölé, hanem a körülmények fölé is emelkedjék, és megszerezze a szabadságnak azt a mértékét, mely nélkül az ember megszűnik egyéniség lenni. Az ironikus játék arra ad lehe

tőséget, hogy egyszerre tekintsünk önmagunkra és a világra kívülről és belülről, a szellemiség felszabadulására és szárnyalására, mely durva körülmények és a dogmák béklyójában volt.

Mivel a posztmodern művekben az író által alkotott világ káoszként jelenik meg, az ember gyakran egy marionett játékbáb, aminek a madzagját ismeretlen erők keze mozgatja, a valódi és irreális elemektől függően. És amikor az embernek már elfogyott minden eszköze a világban meglévő, érzékelhető, gyakran meterségesen előidézett gondok megoldására, akkor egyetlen eszköze marad - iróniával viszonyulni önmagához és az életéhez - kifigurázni saját borzalmait és erőtlenségét. Ily módon tud csak győzelmet aratni a káosz és az abszurditás felett. Győzelemnek természetesen csak feltételesen lehet nevezni, de a folyamatos hanyatlás korában - ez győzelem. A még élő lélek győzelme.

A posztmodern és a mítosz. A mítosz fontos szerepet játszik a posztmodern alkotásokban, „újrahasznosítása” a modern irodalomban nem divat kérdése. Ellenkezőleg, azt bizonyítja, hogy a hagyományokhoz ragaszkodva tér vissza az élet már elfelejtett kútforrásaihoz. A mítosz lehetővé teszi az író számára a gonoszság témájának aktualizálását, filozofikus szintre emelését, értelmezhetővé teszi minden idők és népek számára. Az egyén problémáit a világmindenségbe helyezi. A mítosz a posztmodern irodalomban kapcsolatot teremt korszakok, régmúlt idők és a valóság között. A múlt és az örök emberi tudat visszanyerésének eszköze. Nemcsak gondolkodásra, a létezés és az örökkévalóság összefüggésének értékelésére ösztönöz, hanem tanít is. Sokrétű természeténél fogva a mítosz a legjobb kifejezője a posztmodern lényegének, mely polifonikus módon reprodukálja az összetett és ellentmondásos embert és a világot.

Az alkotó ereje. A posztmodern művekben meglehetősen szokatlan a szerző és a szöveg, a szerző és szereplői, a szerző és a tér, a szerző és az idő közötti kapcsolat. A szöveg, a karakterek, a tér és az idő az alkotó akaratától függ. De az író is függ saját alkotásától. R. Barthes írta, hogy ez elősegíti annak felismerését, hogy a szerző - mindenható alkotó, ugyanakkor egy másik, az övénél sokkal nagyobb alkotás szereplője - az életé, a lété, melynek saját törvényei vannak. Gyakran az író műve főhősét magáról mintázza. Abban az esetben, ha az író és hőse különböznek egymástól valamilyen esetben, akkor a krónikák stílusát alkalmazza. A posztmodern írók szándéka, hogy saját koruk magyarázatát, korszerű „fordítását”, vagy „krónikáját”, illetve „szótárát” hozzák létre. Noha a szerző nézete általában rejtve marad, az ember győzelme a káoszban és a rendetlenségben mégis véleményének megnyilvánulását bizonyítja.

A posztmodern alkotások témája általában mikrotémákra, bekezdésekre, a hősök történeteire, kitekintésekre, szerzői megjegyzésekre bontható. Formai szempontból a szöveg ilyen szintű „töredékessége” egyrészt a valóság egészének ingatag voltára, a világban felmerülő disszonanciára, az emberi tudat összeomlásának jeleire utal. Másrészt a mikrotémákat az elbeszélő akarata és érzései egyesítik. Az írói teremtés egyesíti mindazt, ami szétesett a világban, s ennek a kreativitásnak rendkívül fontos szerep jut.

Milyen is a posztmodern regény?

A kortárs posztmodern regényt műfaji sokszínűség jellemzi: van szótárregény, detektívregény, metamorfózisregény, tarotregény, magyarázatregény egy elveszett kézirathoz stb. Műfaji formációi gyakran különböző műfajstruktúrák egymásra rakodásának, de nemcsak az irodalmi, hanem más művészeti ágak, a média, a modern számítógépes technológiák stb. eredménye. A multimédia - az összes olvasót befolyásoló eszköz használata - a posztmodern regény jellegzetes vonása.

A posztmodern művek alkotója hatalmas erővel bír. Képes összekapcsolni a valóságot és a fantáziát, a tudatost és a tudatalattit, a valóst és a lehetségest, a jelent és múltat. A művész többrétegű egészet hoz létre, mely különféle megközelítési és értelmezési, aktualizálási lehe-

tőséget nyújt az olvasó számára. Az író megteheti azt, hogy egyik idősíkból a másikba lépjen, hogy különböző kulturális rétegekhez forduljon, és a való világ részévé tegye. Szabadon alakíthatja hősei sorsát és a történet folyását, megkapó játékot folytatva így az olvasóval. Mit is jelent ez a rendkívül rugalmas és toleráns módszer? Az abszurditás logikájának elsajátítását és a káosz fölötti esztétikai győzelmet. Az a rettenet, ami az alkotás tárgyát képezte, valójában nem is olyan szörnyű, mert a művészet kerekedett felül. A való életben a szörnyűség taszít, a műalkotásban viszont gondosan megvizsgálható, megfontolható létrejöttének oka és következménye, és végül kialakulhat a hozzá való viszonyulás.

A posztmodern képviselői. A posztmodern legjelentősebb világirodalmi képviselői:

J. Joyce, G. Grass, G. Heller, U. Eco, K. Ransmayr és mások. Néhány magyar posztmodern írót, költőt is említsünk: Eszterházy Péter, Nádas Péter, Tandori Dezső, Oravecz Imre stb. A modern ukrán irodalomban is vannak posztmodern alkotók: J. Izdrik, V. Medvigy, J. Paskovszkij, E. Angyijevszka, R. Baboval, Sz. Zsadan és mások. A nemzeti irodalmakban a posztmodernnek különböző formái léteznek.

A minden kánont tagadó posztmodern rendkívül rugalmas művészeti rendszer, s ennek köszönhetően jellemzői megfigyelhetők a különböző műnemek alkotásaiban - a lírában, epikában és a drámában is. A posztmodern nem válságművészet, hanem a válság művészete. És bármilyen korszak, ha az válságos is, művészeti alkotásokat produkál, akkor nem reménytelen.

Lehetetlen megtanulni a posztmodern alkotásainak helyes értelmezését, mivel a helyes és a helytelen szavak hiányoznak a posztmodern szókincséből. Mindenki a maga módján értelmezi az olvasott posztmodern szöveget. Csak arra buzdíthatjuk, az olvasót, figyelmesen kövesse az író által létrehozott világot és benne a hősöket, és akkor talán mi, a harmadik évezred emberei is jobban megértjük majd saját magunkat.

Mi jön a posztmodern után? A tudósok azt állítják, hogy a posztmodernt a poszt-poszt-modern fogja követni -, az új irányelvek az irodalomban, melyek alapos értelmezésre szorulnak. Még érezhető rajta a posztmodern líra hatása, ugyanakkor megjelenik annak reménye, hogy megszabadul a totális abszurditástól. Ezt a reményt a nemzeti hagyományok és kultúrában már meglévő tapasztalatok táplálják. Ez azt bizonyítja, hogy mi valamennyien egy új művészet születésének a tanúi vagyunk. Hogy mi lesz később - majd meglátjuk! Minél több kortárs művet kell olvasnunk, és figyelni a szépirodalom újdonságaira a magyar, ukrán és a világirodalomban.

• A posztmodern világban semmi sem biztos, semmi sem végleges: nincs olyan erkölcsi mondat, melyet ne lehetne felülvizsgálni, sem olyan erkölcsi bátorítás, mely senkinek sem tűnne érdemtelennek. Minden hazugság rejt magában részigazságot, és minden igazságban van egy csepp méreg, tehát a dicsőség és a szégyen gyakran egymás mellett jelentkeznek, só't akár egymást is pótolhatják... (D. Zatonszkij)

Umberto Eco A rózsa neve

Umberto Eco A rózsa neve c. regénye 1980-ban jelent meg az olasz könyvesboltokban. Óriási sikert ért el nemcsak Olaszországban, hanem az egész világon is. Nagyon sok nyelvre fordították le, sikeresen adaptálták filmre is.

Természetesen világsikerét magyarázhatjuk azzal is, Eco detektívregényt írt, mely borzalmas és agyafúrt gyilkosságokkal van „megtűzdelve". De tudjuk azt, hogy a könyvpiacon detektívregények ezrei jelennek meg, mégsem kapnak ilyen világhírnevet. A titok valószínűleg abban van, hogy U. Eco a detektívregény-be ágyazott egy történelmi regényt (1327-ben történnek az események), horrort, filozófiai és intellektuális

regényt, illetve Melki Adson (a főszereplő, Baskerville-i Vilmos ferences rendi szerzetes kísérője és tanítványa, történetmesélőként - bencés szerzetes) visszaemlékezéseit. íme van mit kibogozni akár olvassuk a regényt, akár a filmfeldolgozást nézzük...

Christoph Ransmayr Az utolsó világ

Christoph Ransmayr Az utolsó világ (1988) c. regényének alapja nem a valóság (társadalmi vagy lelki), hanem szépirodalmi szöveg. A római költő, Ovidius Metamorphoses című művét, annak mitologikus szereplőit, helyszíneit és történeteit helyezte egy modern, technicizált világba, melyben számos ovidiusi szereplő és esemény elevenedik meg. A regény fejezeteinek többsége a mítosz átirata. Az egyik fejezet például Alcyone és Ceyx története, akik még haláluk után is már madárként egymás mellett maradtak. A regény második fejezetében Ovidius áll a középpontban, aki mikor hírét veszi, hogy Augustus száműzni akarja őt Rómából, elégeti élete legfontosabb alkotását, a Metamorphosest. Olvashatunk a regényben a siketnéma szövőnőről, Arachnuról is. Gobelinjein Ovidius történetei elevenednek meg... Az egyiken például a végtelen tenger látszik, és csak a látóhatár szélén alig láthatóan Ikarus kopott, szakadt szárnyai tűnnek elő. Echo Ovidius látomásairól beszél: eljön a világ vége, csak ketten menekülnek meg, akiktől az emberek származnak. A mű utolsó fejezetében a jóslat beteljesüléséről, a szereplők átváltozásáról van szó,Tiresias - búbos bankává, Procne - csalogánnyá, Echo - holddá, Lycaon - farkassá változott. A mítosz különleges hatással vап a világra. Az irodalom eltűnésének és újjáépítésének témája - így jellemezte saját alkotását Ch. Ransmayr.

Tájékozottság. 1. Hogyan értelmezitek - a szöveg világként, a világ szövegként kifejezést? 2. Mi a szerepe a mítosznak a posztmodern művekben? 3. Mi a szerepe az iróniának a posztmodern alkotásokban? Olvasói tevékenység. 4. Milyen a posztmodernhez sorolható regényeket olvastatok, vagy filmeket láttatok? Beszéljetek róluk! Emberi értékek. 5. Milyen értékek elvesztéséről van szó általában a posztmodern alkotásokban? Mondjatok példákat olvasmány-élményetekből! Állampolgárok vagyunk. 6. Keressetek a neten kortárs ukrán és magyar alkotókat, és 1 -2 posztmodern alkotóról meséljetek az osztályban! Modern technológiák. 7. Nézzétek meg a neten A rózsa neve c. filmet (rendező J.-J. Annaud, Franciaország, Olaszország, Németország, 1986), mely U. Eco azonos című regénye alapján készült! Fogalmazzátok meg véleményeteket! Milyen gondolatok rejtőznek a detektívtörténet mögött? 8. Keressétek meg a neten U. Eco Ne reménykedjetek, nem szabadultok meg a könyvektől c. interjúját! Hogyan viszonyul az író az elektronikus, és hogyan a papírra nyomtatott könyvhöz? Mi a véleményetek az interjúban felvetett kérdésről? Az életre készülünk. 9. Magyarázzátok meg U. Eco következő szavait: A művelt ember első ismérve, hogy bármikor hajlandó átmásolni az enciklopédiát; A könyvek mindig könyvekről mesélnek, minden történet egy már elmesélt történetet ad tovább; A kultúra az, ami megmarad azután, miután mindent elfelejtettünk'.

AZ UTCA MŰVÉSZETE, A POSZTMODERN

A művészetben mindazt, amit a modern után (poszt) hoztak létre, kulturális csalódásnak nevezzük az egyén és általában az emberiség léte értelmének keresésében. A modernek az esztétikai kifejezés új formáit keresték - a geometriai formáktól az álmokig. A posztmodern művészek képekkel, történetekkel és a múlt korszakának motívumaival dolgoznak, kissé ironikusan viszonyulva mindahhoz, ami előttük készült.

Az 1940-es évek végén - az 1950-es évek elején Jackson Pollock (1912-1956) meghirdette a „határok nélküli művészetet”, elhagyta a kereteket, ecseteket, festóallványokat és palettákat. A művész festéket permetezett a vászonra, szeszélyes labirintust hozva létre a vonalak és a foltok között. Ezt a technikát drippingnek (az angol drip - ’csepeg, csepegő5), csorgatásos-csö-pögtetéses technikának hívják. Különböző színű, hosszú, szalagszerű vonalak a társadalmi élet káoszát és katasztrófáit szimbolizálják, így tiltakozva minden megszokott és rendszerezett ellen a művészetben. A képen látható festékek saját életet élnek, kereszteződnek, feszülnek, szakadnak, más színűvé válnak.

Festményeit ironizálva J. Pollock címek helyett számokkal látta el, így tiltakozott az ellen, hogy mindent és mindenkit besorolnak valahova bizonyos ideológiáknak vagy tömegkultúrának megfelelően. J. Pollock végtelen cikcakkjai azt jelképezik, hogy az élet bonyolult és összekuszált, több benne a kérdés, mint a válasz. Mindenkinek önállóan kell kibogozni a szálakat, anélkül, hogy valaki megsúgná, mit kell tenni, még ha a művészetben vagy az irodalomban is keres utalást a válaszra. A J. Pollack által felfedezett módszer neve absztrakt expresszionizmus. M. Rothko, A. Martin és mások is ezt a festői módszert követték.

Egy másik fajta új festészeti módszere a posztimpresszionizmusnak a monokróm (egyszínű) festészet, melyet Yves Klein francia művész (1928-1962) fejlesztett magas fokra munkáiban. A művész különböző színekkel kísérletezett, de az égszínkék mellett döntött és International Klein Blue-nak nevezte el. Szabadalmaztatta a színkombinációt, amely éppen ezt az árnyalatot adja ki. A monokrómia módszerével a festő a világban meglévő konfliktusos helyzetek ellen tiltakozik. Klein úgy vélte, hogy a festményen lévő két szín is képes egymás ellen fordulni, az egyik dominálni akar a másik fölött. Az egyszínű vászon a harmónia és a nyugalom szimbóluma, különösen a kék szín, mely az emberekben az égboltra, a vízfelületre és a magas gondolatokra asszociál.

A modern művészetben meghonosodó művészi performansz is Y. Klein nevéhez köthető. Első performansznak Ugrás az ürességbe című munkáját tartják, melyet 1962-ben készített. A művész festményét a közvetlen környezetbe helyezte, azt használta témaként és kifejezési eszközként, s az akciót élőben követhette a nézőközönség. De nemcsak a festészetben hódított s hódít mind a mai napig a performansz, hanem más művészeti műfajokban, mint tánc, színház vagy zene. Mint vizuális műfaj a modern világ éles társadalmi és lelki problémáira (függetlenségi harc, elidegene-

dés, magány, férfi és nő viszonya) irányítja a figyelmet, hogy az emberek ne feledkezzenek meg a múlt tragikus történéseiről és aktív cselekvésre ösztönzi őket.

A posztmodern művészet egyik ága a popart, a tömegtermelés és popkultúra termékeiből meríti anyagát, melyek a mindennapi életben is nagy szerepet játszanak. Ezek az utca, a lakás tárgyai, plakátok, képregények hirdetések stb. A stílus leghíresebb képviselője Andy Warhol, aki 1962-ben képsorozatot készített konzervdobozokról és Coca Colás üvegekről, melyek a fogyasztói társadalom személytelenségének és lelkiségének szimbólumává váltak. Ugyanazon kép ismétlő technikájával A. Warhol portrék sorozatát készítette E. Presleyról, L. Taylorról, M. Monroe-ról stb.

A pop-art modern képviselője az angol David Hockney, aki iPhone-on és iPad-en festi képeit, majd kinagyítva részletenként óriási tájképeket ábrázoló pannókat alkot.

Jean-Michel Basquiat arról ismert, hogy kollázsfestményeket és graffitiket készít. Művészetében ötvözi a fiatalok utcai életérzését, a rapet és a graffitit. AZulu király c. festményén J.-M. Basquiat betűket, szavakat, újságkivonatokat, házak és utcák sziluettjeit, kisebb-nagyobb afrikai maszkokat festett a vászonra. A festmény élénk,

ugyanakkor tömör színeivel megrajzolt számos utca, autó, hirdetőtábla, reklám - a modern városkép legfőbb jellemzői.

A posztmodern művészete különféle életérzéseket ragad meg, melyben az ember földi léte összefonódik a tömeg-termelés világával, az ebből a tömegtudatból való kilépés útkeresésével. A posztmodern művészek, a klasszikus formák ellen tiltakozva új felfedezéseket tettek a kompozíció, a színválasztás és a megvalósítás technikája területén. Ukrajna városaiban és Kijevben is népszerű a házfalakat díszítő falfestmény, a murai (az angol murai - ’falfestmény’) szintén posztmodern művészet, a pop-art megnyilvánulása. 1 2

1. Keressetek posztmodern alkotásokat, készítsetek prezentációt! Fűzzetek szöveget a látottakhoz!

2. A tudósok azt állítják, hogy az újabb irányzatok megjelenésével a posztmoder visszaszorul. A kortárs művek egyre gyakrabban szólnak a kultúra, a nyelv megmentésének szándékáról és az elveszett harmónia visszaállításáról. Találkoztatok már ilyen alkotásokkal? Beszéljetek róluk!

SZERBIA

Milorad Pavic

1929-2009

A jövőnek a legnagyobb előnye az, hogy sohasem lesz olyan, amilyennek elképzelik.

M. Pavié

Milorad Pavic az európai posztmodern és a mágikus realizmus legismertebb alakja, a próza műfajának megújítója - komputerregény, szótár-, tarot-, internetes elbeszélés stb.

Milorad Pavic 1929. október 15-én született Belgrádban. Édesapja szobrász, édesanyja a helyi gimnázium filozófiatanára volt. Gyermekkora a fasiszta megszállás ideje alatt telt. A nehézségek ellenére, vagy talán azért, nagyon szeretett olvasni és hegedülni. Az iskolában tanult meg angolul és németül, később oroszul is. 1949-ben felvételt nyert a belgrádi egyetem bölcsész karára, melyet 1954-ben fejezett be. A zágrábi egyetemen doktori címet szerzett.

Irodalmi munkásságát fordításokkal kezdte, francia, angol, orosz költők verseit ültette át szerbre. Első verseskötete, a Palimsest 1967-ben jelent meg. Folytatta az írást, de ismert csak 1984-ben lett, amikor megjelent a Kazár szótár c. regénye (alcíme: Százezerszavas regénylexikon). A műben különböző műfajelemek és irányzatok keverednek: történelmi kutatás, enciklopédia-szócikk, mágikus realizmus és posztmodern. Két változata van: egy férfi és egy női. A Kazár szótár a kazárok történetét és annak a hitvitának a körülményeit idézi meg három kultúra szemszögéből - keresztény, iszlám és héber, hogy melyik vallást vegye fel a birodalom. A regény rövid idő alatt a világ egyik legnépszerűbb posztmodern alkotása lett.

M. Pavic mesterien élt a nemlineáris szerkezettel, az interaktív próza lehetőségeivel, hogy az olvasót is bevonja az alkotó tevékenységbe, mintha az író szerzőtársa lenne. Legnépszerűbb művei közé a Tükörszilánkok és teával festett kép (1988) c. rejtvényregény, A szél belseje (1991) c. klepszidra1 regény, Utolsó szerelem Cargorodban (1994) c. tarotregény, Csillagköpeny (2000) c. regény (asztrológiai útmutató avatatlanok számára), Damaskin (1998) számítógépes és iránytűs történet, Üvegcsiga (1998) internetes elbeszélések gyűjteménye stb. M. Pavic számos lírai gyűjtemény és drámai mű szerzője. Emellett cikkeket és monográfiákat írt a XVII-XIX. század szerb irodalmának történetéről, lefordította szerb nyelvre A. Puskin és G. Byron alkotásait, előadásokat tartott az európai egyetemeken, a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia teljes jogú tagja.

Az író meg volt győződve arról, hogy a világban sokkal több a tehetséges olvasó, mint író. Állandóan kísérletezett, mindig valami újat kínált az olvasóknak, szokatlan irodalmi formákkal és kortárs tartalmakkal keltette fel az olvasók figyelmét.

Milorad Pavic 2009. november 30-án halt meg Belgrádban. Síremlékéről hiányzik születésének és halálának éve, mert úgy vélte, hogy az élet, akárcsak az irodalom, örök.

M. Pavic alapította és első elnöke is volt a Szerb-ukrán Baráti Társaságnak. Ukránra O. Rósz, O. Dzjuba, I. Lucsuk, A. Tatarenko, O. Mikitenko és N. Csorpina fordította műveit.

Az Üvegcsiga (1998) internetes elbeszélések gyűjteménye. Műfaji kísérletezések. A gyűjteményben a hagyományos elbeszélésen kívül internet-szöveggel is találkozunk, mely lehetővé teszi az olvasók számára, hogy szabadon mozoghassanak képzeletükben és gondolataikban különböző' irányokba. Az író egy összekötő' rendszert (vagy hiperhivatkozást) használ arra, hogy az olvasó maga választhassa ki a szöveg bizonyos „billentyűit”, hogy rákat-tintson az író által javasolt információs panellre, és kijelölje (mint társszerző) saját változatát az események folytatásához. A elbeszélés hagyományos jellemzőinek és az internetes technológiák kombinációjának köszönhetően az Üvegcsiga c. gyűjtemény az esztétikai játék szabályai alá esik. Az események a valós és az irreális küszöbén, különböző tér-időbeli síkokban zajlanak, így az olvasónak lehetősége van a többféle értelmezésre.

Új karácsonyi történet. Alcíme, a Karácsonyi történet arra ösztönzi az olvasókat, hogy összehasonlítsák a művet az irodalomból már ismert hasonló történetekkel, hagyományokkal. Általában ebbe a csoportba olyan művek tartoznak, amelyekben az események karácsony előestéjén történnek, és amelyeknek boldog vége van (például: Ny. Gogol Karácsony éjszakája, Dickens Karácsonyi ének és mások). M. Pavic Üvegcsigá]ának története kissé O. Henry A háromkirályok ajándéka c. novellájára emlékeztet, de újszerű megközelítésben, napjainkban - posztmodern gúnyos, kissé torzított stílusában. 0. Henry őszinte hősei helyett az Üvegcsiga hétköznapi embereket ábrázol, akiket nehéz hősöknek nevezni. Szürke, egyhangú életet élnek, gépiesen végzik megszokott munkájukat, magányosak és keresik ennek megoldásának lehetőségeit. 0. Henry hőseitől eltérően ők elveszítették az őszinteség, az együttérzés és a szerelem érzését... Ok az emberekkel és az emberek életéveljátszanak, mások pedig velük és az ő életükkel... És ez a modern játék végtelen, semmihez sem vezet, semmit sem változtat az életükön, kivéve a körülöttük lévő környezetet.

A Milorad Pavic által ábrázolt modern világ hétköznapi és eléggé érdektelen. Nincs benne semmi izgalmas és figyelemre méltó. A karácsonyi csodavárás érzése törlődött az emberek tudatából, s valami furcsa, általuk kitalált játékkal helyettesítik azt... De a dolgok még megváltozhatnak. Az embereknek mindig van más választási lehetőségük - hangoztatja az író -, különböző lehetőségeket kínálva az olvasóknak a történet folytatásához.

A novella témája. A novella körkörös felépítésű. Az elején és a végén is találkozik Hatchep-sut asszony és David Sengmuth építész, két olyan ember, akik belefáradtak az egyedüllétbe, a magányosságba. Unalmukban különös lopásokat követnek el. A Hatchepsut által kitalált játék lényege, hogy egy tárgyat el kell lopni valakitől - egy másikat odatenni valaki másnak. Lényegtelen, hogy mit, és kinek. Ugyanezt teszi David Sengmuth is. Hatchepsut asszony azért követi el a lopásokat, mert így próbálja oldani magányát, és valahogy boldoggá tenni magát. Az építész nem annyira szórakozásból lop, hanem így próbál megszabadulni a válása miatt érzett ürességtől, el akarja felejteni feleségének és házának elvesztését (csak titokban mehet haza, amikor volt felesége nincs otthon). Egyiküknek sincs terve a jövőt illetőn, de még a lopásoknak sincs értelme. Ez a játék arra jó, hogy felejtsenek, ha csak rövid időre is.

A hagyományos karácsonyi történetek műfaji szabályai értelmében, ha egy férfi és egy nő találkozik karácsony estéjén, feltétlenül megajándékozzák egymást és boldogok. De Milorad Pavic novellájában az ajándék a posztmodern irónia megnyilvánulása. Ezek az ellopott apróságok: Hatchep suthoz visszakerül az az öngyújtó, melyet egy fekete ruhás embertől lopott el, és David házába csempészte, Sengmuth pedig visszakapja az asszony által korábban ellopott üvegcsiga díszgyertyát. Hogy a darab boldog véget ér, annak valószínűsége ötven százalék, mivel Milorad Pavic internet történetében a finálé az olvasó választásától függ. így az olvasó az íróval együtt felelősséget visel a történet folytatásáért.

Játék az idővel. Milorad Pavic bátran ötvözi a különféle történelmi síkok eseményeit. Nem látom a különbséget a múlt és a jövő között. Ha egy bizonyos helyzetben állsz, akkor a múltat és a jövőt is érezni fogod. Irodalmunknak sem a múlttal, sem a jövővel nem kell foglalkoznia, hanem az emberrel, azaz gondolataival, elméjével, érzelmeivel, intuíciójával, fantáziájával, belső és külső energiájával és az irodalmi műfajokkal kell törődnie - vallotta az író.

A novella eseményei egyesítik a jelent és a múltat. Milorad Pavic felvilágosult, művelt olvasókra számít. A hősnő szokatlan nevének emlékeztetnie kell az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia fáraónőjére, Hatchepszutra. Az elsó' fejezet elején találkozunk az egyiptomi fáraónó' arcmásával. Ezt a képet látta a tükörben a mű főszereplője. Tehát az író arra kéri fel az olvasókat, hogy mélyüljenek el az ókori eseményekben. Két történetet kapcsol össze Milorad Pavic: a modern David Sengmuth és az eladó Hatchepsut történetét és történelmi prototípusaikét, akik a múltban sem voltak boldogok. Mintha négyezer éven át vártak volna a boldogságra, és a jelenben próbálják meg azt elérni.

A novella főbb eseményei a mai Szerbiában történnek. A város, ahol a hősök élnek, a Duna és a Száva folyó között található. A hősnőt a mozgólépcsőn látjuk, amint Terazije (belgrádi lakótömb) felé tart. Karácsonyi vacsorára készülnek, halat és szilvás tésztát készítenek (a balkáni nemzeti konyha ételei). A szoba padlóját szalmával szórták meg, és Hatchepsut négy diót dob el a négy égtáj felé (a régi szerb szokás szerint). A nemzeti kultúra és valós élet elemeinek bemutatásával Szerbiát a világkultúra terébe emeli az író.

Utazás az ókori Egyiptomba

Hatsepszut Henemetamon uralkodói nevén Maatkaré (Kr. e. 1509 körül, uralkodott - kb. Kr. e. 1458-ig) az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia ötödik fáraója. Neve jelentése: a nemesebb hölgyek előtt álló vagy a legnagyobb tiszteletnek örvendő nő. Hatchepszut I. Thotmesz fáraó lánya volt. Még apja életében a leendő királynő Amon Isten felesége lett - magas rangú főpapnő. Apja halála után férjhez ment féltestvéréhez, II. Thotmeszhez. A gyenge fizikumú és beteges II. Thotmesz halála után először régensként uralkodott mostohafia, a még gyermek III. Thotmesz helyett. Ez a szerep azonban nem elégítette ki, szerette volna a hatalmat teljesen birtokolni. Állítólag Amon isten orákuluma III. Thotmesz uralkodásának második évében megjósolta, hogy Hatsepszut fáraónő lesz. Kr. e. 1479-ben ragadta magához a hatalmat. Közel 22 éven át volt Egyiptom fáraónője. Első intézkedései közt szerepelt, hogy megparancsolta, úgy ábrázolják őt, mint a férfi fáraókat, a fáraói hatalom minden jelvényével és az álszakállal. Miután mostohafia felnőtt, állítólag többször is fellázadt ellene. Uralkodása alatt Egyiptom virágzásnak indult. Mindmáig tisztázatlan a nemesek közt kiemelkedően fontos szerepet betöltő Szenenmuthoz fűződő kapcsolata, aki többek közt az építkezések vezetője, templomok tervezője,

Amon magtárainak felügyelője és Nofruré hercegnő nevelője volt. Szenenmuth Hatsepszut uralkodásának kezdetétől volt a legbizalmasabb tanácsadója, 93 titulust is viselt. Hatsepszut lánya, Nofruré nem örökölte anyja karizmáját, bár Szenenmuth felkészítette az önálló uralkodásra. Végül III. Thotmesz felesége lett. A fáraónő így biztosította, hogy mostohafia ismét jogos uralkodó lehessen. Hatsepszut halála (Kr. e. 1458) után III. Thotmesz trónra lépve azzal állt bosszút mostohaanyján, hogyannak nevét és képmásait mindenhonnan kivésette, hogy kitörölje emlékezetét a történelemből. Ez az elmélet ma már nem állja meg a helyét, mivel Thotmesz egyrészt a hadsereg támogatásával sokkal korábban is letaszíthatta volna a trónról Hatsepszutot és átvehette volna a hatalmat, másrészt a legutóbbi vizsgálatok szerint Hatsepszut nevét nem azonnal Thotmesz trónra lépése után, hanem jó két évtizeddel később, a 42. uralkodási év után tüntették el. Lehetséges, hogy Thotmesz csak ekkoriban döntött úgy, nem akarja, hogy az utókor szemében úgy maradjon fenn, mintaki húsz évig mostohaanyja mögé háttérbe szorulva élt; elképzelhető az is, hogy a maaftal, a fennálló renddel ellentétesnek tartotta, hogy nő uralkodott Egyiptomban, ezért igyekezett minden nyomát eltüntetni; személyes ellenérzés szinte biztos, hogy nem motiválta.

A hősök cselekedetei szimbolikusan összefüggenek az ókori Egyiptom történetével. A Hatchepsut öngyújtólopása a fekete kabátos férfitól jelképes jelentésű, s utal a Kr. e. 1479-ben történt eseményre, amikor egy fáraónő foglalta el Egyiptom trónját. A fekete ruhás férfi alakja emlékeztet az ókori Egyiptom uralkodójára, III. Thotmeszre. Erre utal az öngyújtón a tulajdonos jele III. MOZISZ. III. Thotmesz (ang. Thutmose vagy Thutmosis, Tuthmosis, Thothmes)

elpusztíttatta az összes műemléket, melyeket a korábbi uralkodó, Hatchepszut készíttetett, hogy elkerülje az összes lehetséges utalást rá, mint ismert személyre.

Az ókori Egyiptommal fennálló történelmi és kulturális kapcsolatok lehetővé teszik az író számára, hogy az ősi korszakot a jelenbe vetítse. Milorad Pavic internetes elbeszélésének hősei mintha évézredek folyamán hordozták volna az emberi fájdalmat (magány és megtévesztés) és bizonyos értékeket (szenvedélyes vágy a szerelem és a boldogság megtalálására).

Intertextualitás (szövegköztiség). Milorad Pavic Üvegcsiga c. novellája számos ponton kapcsolódik a szerb (I. Andric Szieszta, L. Kostyc Minadir) és a világirodalom alkotásaihoz (karácsonyi történetek, F. Kafka Átváltozás, F. Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása). Különösképpen illeszkednek ezek a művek Milorad Pavic novellájának szövegébe: Igyekeztem nyitott csatornát hagyni a szövegek között. Azt akartam, hogy összefüggjenek. Ez egy szervezet sajátságos keringési rendszere. Valamennyi műve szinte folytatása az előzőnek, az intertextualitás (szövegköztiség) lehetővé teszi, hogy mindannyiszor újként, másként értelmezzük a leírtakat.

A művészi kifejezés eszközei. Milorad Pavic eredeti stílusa a barokk és a szimbolista irodalom hatására alakult ki. Ez a díszítettség, az irracionalitás és a szimbolizáció iránti vonzódásban nyilvánult meg. A művész stílusát az irónia és a paródia is jellemzi.

Kedvenc stíluseszköze a metafora. Néha ezek logikátlannak tűnnek, de mély értelmet hordoznak magukban: Döbbenten nézett rá David, és az jutott eszébe, hogy az égből érkező sötétség borította el az asszony szemét azért, hogy itt éjszakázzon; Azt gondolta, hogy a bor ugyanúgy, mint a nő, örökké beteg, de férfiként hal meg, mert ritkaság az a bor, amelyik képes túlélni az embert. Milorad Pavic színes metaforái a barokk költészethez közelítik stílusát.

A jellemek feltárásának fontos eszköze a róluk készített portré. Milorad Pavic jellemzésükkor külső megjelenésükre és belső állapotukra egyaránt odafigyel. David Sengmuthot a következőképpen mutatja be: Fiatal férfi farmerben, kék ingben és sötét zakóban, lábán prémes csizmát visel; őszülő hajjal, annak ellenére, hogy fiatalember, fején fültől fülig keresztben öt választékot visel; vékony testalkatú, csodálkozó tekintetű tengerkék szemekkel, melyekkel úgy nézett át Hatchepsuton, mint az áttetsző vízen, mintha több ezer éven át tekintene rá. Furcsa külseje miatt (öt választék a hajában és a különös tekintet) kirí a tömegből, tengerkék szemének tekintete pedig magányt fejez ki, de a boldogságkeresés vágya is sugárzik belőle, ami már évezredek óta tart.

Milorad Pavic képes tömören, néhány vonással jellemezni és elmondani benyomását az emberről. Hatchepsut asszonyt így írja le: fiatal eladónő egy fehérnemű-üzletben; imádja az importált parfümöket és a virágot, ajkait rúzsozza, szereti az állatokat, különösen a macskákat. A többi információt az író elrejti azért, hogy így aktiválja az olvasók képzeletét, és ösztönözze őket arra, hogy önállóan vigyék tovább a nő jellemábrázolását.

Az olvasó és a szöveg. Milorad Pavic műveit egy házhoz hasonlítja, melynek több be- és kijárata van. A szöveg új formáját tárja az olvasók elé - a hipertextet, hiperszöveget, mely egy nemlineáris, sokközpontú szövegrendszer: részleteket nemcsak egymást követően lehet olvasni (pl.: oldalszámok szerint, ahogy az a hagyományos könyvben van), hanem attól függően, mi érdekli az olvasót. Az olvasási módszer kiválasztásától függ a mű értelmezése is. Egy rövidke történet például ezzel a módszerrel hierarchikus (sokközpontú) szöveggé, szövegrendszerré, művészi egésszé alakulhat át. És ez sokféle értelmezési lehetőségét biztosítja az eseményeknek és különféle alkalmaknak.

Az író egyfajta labirintust kínál, amelyből az olvasóknak kell önállóan kiválasztaniuk saját olvasási útvonalukat. Milorad Pavic az eseményeket megjegyzésekkel egészíti ki, ami az olvasási lehetőségeket illeti, és arra ösztönzi az olvasókat, hogy válasszák ki a cselekmény tovább bonyolításának módját. Például: Az olvasó maga válszthatja meg, hogyan kezdődjön a novella. Kezdődhet a Hatsepsut asszony, vagy a David Sengmuth építész úr fejezettel.

Az Üvegcsiga c. novella öt fejezetből és két leágazásból áll. A leágazásokban nemcsak a szereplők, hanem az író is találkozik az olvasókkal. A történet szerkezeti és eszmei centruma az a központi „billentyűzet”, mely hozzáférést biztosít a szereplők belső világához, bemutatva a boldogság iránti vágyukat, a magány leküzdésének szándékát.

Az író javaslata szerint a novellát négyszer lehet elolvasni úgy, hogy az elejét és a végét megváltoztatjuk. Tehát négy lehetséges változata létezik az elbeszélés cselekményének. Az első leágazásnál a folyamatos olvasás ajánlott, a másodiknál - csak egy fejezet elolvasása.

A mű fináléjának változatai, mint Milorad Pavic stílusának jellemzői. A mű végén a szereplők egymásra találnak. De boldogok is? Legyőzték már a magányt? A mű záró szakaszában az író a következő lehetőségeket kínálja: Itt az olvasó ismét megválaszthatja saját útját, mellyel eldönti a történet kétféle végét. A díszgyertya fejezetnek tragikus vége van, az Öngyújtó fejezetnek pedig boldog. Mindenesetre a szerző azt javasolja, hogy mindkét fejezetet el kell olvasni, mert csak az irodalmi alkotásokban lehetséges a kétféle megoldás, a valós életben nem.

Ha a tragikus finálét részesítjük előnyben, akkor David Sengmuth háromszor villant az öngyújtójával, miközben a feliratot beszélik meg, és az felrobban. A karácsonyi csoda elmarad, a hősök meghalnak. A múltban, a Kr. e. XV. században ragad történetük, csak a nevük maradt fenn, mely megtalálható bármelyik Egyiptom történelmével (XVIII. dinasztia) foglalkozó tankönyvben.

Az olvasók azonban a hősök számára lehetőséget kínálhatnak egy boldog jövőre, melyet nem sikerült összehozniuk négyezer évvel ezelőtt, ha az Öngyújtó fejezetet választják: ... David Sengmuth építész pattintott egyet az öngyújtójával. Először kék színű láng villant, amivel David Sengmuth meggyújtotta a díszgyertyát. S a fény csak az asztalt világította meg, majd az arany szín betöltötte a szobát és még a mosolyra húzódó szájuk sarkában is tükröződött. Harmadszorra kap a szikra lángra, és a főszereplők életben maradnak. A karácsonyi történet egy igazi csodával ér véget, a hősök megtalálják egymást, a boldogságot, s a magánynak is vége.

Tájékozottság. 1. A posztmodern milyen jegyeivel találkoztatok az Üvegcsiga c. novellában? 2. Mi a lényege az író és az olvasó közti irodalmi játéknak? 3. Rajzoljátok le a füzetbe a Magány labirintusát, mely a hősök életvitelét és boldogságkeresését követi! Olvasói tevékenység. 4. Keressétek ki a műből a szereplők jellemzését! Egyetértetek vele? 5. Nevezzétek meg azokat a helyzeteket, amelyek megváltoztatják a főszereplők életét!

6. Értelmezzétek az elbeszélés alcímét! 7. Alkossatok címkéket (tag) az üvegcsiga szimbólumhoz! 8. Milyen természeti jelenségekkel találkoztatok a novellában? Mi a szerepük? Emberi értékek. 9. Mi hiányzott a hősök életéből a legjobban? Hogyan próbálták megoldani a problémát? Kommunikáció. 10. Beszéljétek meg Milorad Pavic aforizmáját: A nyelv csupán mappája a gondolatoknak, érzéseknek és az emlékeknek...! Keressétek meg a gondolat folytatását az elbeszélésben! Állampolgárok vagyunk. 11. A modern társadalmat milyen nézőpontból ábrázolja az író? Modern technológiák. 12. Keressetek az Üvegcsiga c. elbeszélésben számítógépes technológiai elemeket! Alkotói tevékenység. 13. Javasoljatok saját befejezést! Vezetőkés társak. 14. Csoportmunka: írjatok (rövid) jegyzeteket a novellában előforduló történelmi és földrajzi nevekhez! Környezet és biztonság. 15. Magyarázzátok meg, mi motiválja a hősöket különös játékuk folytatására? Minősítsétek tetteiket! Az életre készülünk. 16. írjatok levelet a hősöknek, fogalmazzatok meg néhány jó tanácsot számukra!

ARGENTÍNA

Julio Cortázar

1914-1984

Olyan írónak tartom magam, aki hisz az emberi méltóságban, a szabadságban és a demokráciában.

J. Cortázar

Julio Florencio Cortázar — a dél-amerikai mágikus realizmus és a posztmodern irodalom legnagyobb alakja 1914. augusztus 26-kn született a német megszállás alatt álló Brüsszelben. Apja egy kereskedelmi képviselet munkatársa volt. A családnak rövid idén belül menekülnie kellett, Zürichben találtak menedéket. 1915 végén Spanyolországba, Barcelonába költöztek, ahol 1918-ig éltek. Ezután visszatértek Argentínába és Banfieldben telepedtek le. Otthonuk lett a forrása sok alaknak, hősnek, akik később megjelentek J. Cortázar munkáiban. De voltak itt macskák és kutyák, teknősök és szarkák is. A harmónia azonban váratlanul összeomlott mindenki számára - az apa elhagyta a családot. A hatéves Julio és húga, Ophelia nagyon korán rájöttek, mi az árulás. A felelősség terhe a fiatal anya vállára szakadt.

Buenos Airesben járt iskolába, nagyon igyekvő, szorgalmas, olvasni szerető tanuló volt. Kedvencei közé tartoztak A. Dumas, J. Verne, E. A. Poe művei. Első regényét alig kilencévesen írta, első verspróbálkozásai pedig olyannyira jól sikerültek, hogy édesanyja plágiumnak hitte őket. 1936-ban felvételt nyert a Buenos Aires-i egyetem bölcsészkarára. Olvasmányait illetően érdeklődési köre jelentősenkitágult: Homérosz, J. Keats, P. Shelley, F. Dosztojevszkij, O. Wilde,

G. K. Chesterton, F. Kafka. T. Eliot. E. Hemingway, W. Faulkner és mások. A család rossz anyagi helyzete miatt azonban tanulmányait félbehagyva tanítónak szegődött egy Buenos Aires környéki kisvárosban, majd később a mendozai egyetemen adott elő. Ekkortájt olvasta Jean Cocteau Ópium című könyvét, amelynek szürrealizmusa gyökeresen megváltoztatta az irodalomról alkotott elképzelését.

1938-ban Julio Denis álnéven megjelent első verseskötete Jelenlétek címmel, erről azonban később úgy nyilatkozott, mint ifjúkori botlásról, amelyet jobb lett volna kihagyni a cortáza-ri életműből. 1944-től francia irodalmat tanított az egyetemen, ám Perón hatalomra jutását (1945) követően benyújtotta lemondását. Hazatért Buenos Airesbe, tagja lett a Könyvpalotának. 1946-ban egy Jorge Luis Borges által vezetett irodalmi lapban megjelent Az elfoglalt ház

című novellája. 1951-ben adta ki a Sátániskola c. elbeszélésgyűjteményét.

Alig kilenc hónap alatt fordítói címet szerzett angol és francia nyelvből. A francia kormány ösztöndíját elnyerve Párizsba utazott. Közben sokat dolgozott. Legismertebb művei: A játék vége (1956), Titkos fegyverek (1959), Kronópiók és fámák története (1962) c. novelláskötetek, A nyertesek (1960), Ugróiskola vagy Sántaiskola (1963), 62. Kirakós játék (1968), Manuel könyve (1973) c. regényei, Nyolcvan föld alatt a nap körül (1968), Az utolsó menet (1969) kollázsszerű könyvei és mások.

A francia fővárosban Julio Cortázar az UNESCO szolgálatába állt, szinkrontolmácsként dolgozott. Az intellektuális elit kedvenceként az író igyekezett elkerülni a nyilvánosságot, az újságírókat és a kamerákat. Megteremtette saját világát, amit csak a közvetlen környeze számára nyitott meg.

Tizenhárom évi franciaországi tartózkodás után végre 1981-ben megkapta a francia állampolgárságot. Hetvenévesen hunyt el leukémiában, 1984. február 12-én Párizsban. A párizsi Montparnasse temetőben helyezték örök nyugalomra.

A bakkhánsnők1 (Menádok) (1956) c. novella. Fantazmagória a tömeg őrületéről. A novella A játék vége c. gyűjtemény darabja. Maga a cím arra ösztönzi az olvasókat, hogy a mitológia felól közelítse meg a tartalmat, ami egyfajta kód a szöveg megértéséhez. Az író a közismert mitikus témát a modern korra interpretálja.

Az események egy argentin tartományi városban zajlanak a XX. század közepén. A Corona Színház - egyfajta kis világ, melyben a modern Orpheusz, a Maestro tragédiája kibontakozik. A karmester szerződéssel dolgozik a városban, és a helyi közönséget rá akarja szoktatni a klasszikus zene szeretetére. Az általa összeállított koncertsorozat programjában F. Mendelssohn Szentivánéji álom, R. Strauss Don Juan, Cl. Debussy A tenger és L. van Beethoven V. szimfónia c. művek szerepelnek. Az elbeszélő' észrevétlenül az olvasót „szövetségesévé” teszi, beviszi őket a helyi színház belső terébe, ahol a közönség reakciójából leszűrve nekik is „hallani” és „érezni” kell a zeneműveket.

Először a közönség borzongva hallgatta F. Mendelssohn romantikus zenéjét, amit a Shakespeare Szentivánéji álom c. tragédiájához komponált. A R. Strauss Don Jüanja nagy tetszést aratott. Cl. Debussy impresszionista zenejátéka. A tenger viharos éljenzést váltott ki. De a színházban mintha egyre sűrűbbé vált volna a levegő, a feszültség egyre érzékelhetőbbé lett ...A koncert csúcspontja L. van Beethoven V. szimfóniája. A kiemelkedő zeneszerző drámai muzsikája újfajta érzelmeket ébresztett a hallgatóságban, melyek felszínre is törtek. És az emberek, akik eddig végtelen jósággal fordultak egymás felé, szörnyű tömeggé változtak, s készek arra, hogy a Maestrot szétmarcangolják hálájuk jeléül: Égy csomó őrült rajongó vitte le a színpadról, és elcipelték valahova a földszint hátsó zugába... Eszelős férfiak és nők üvöltve tépték ki a hegedűsük kezéből hangszerüket (melyek hatalmas vörös csótányok módjára recsegve-ropogva horpadtak be), majd sorra kezdték el kidobálni a zenekar tagjait a zenészárokból, s az emberrakásra egyre több őrült halmozódott...

Magát a Maestrot is váratlanul érte, hogy a mesteri művészi előadás milyen nem várt érzelmeket váltott ki az emberek lelkében. A város szellemileg korlátozott és műveletlen lakói nem álltak készen a klasszikus remekművek befogadására, és szörnyű menádokká váltak, mindent elpusztítva, ami útjukba került, még azt is, aki feltárta nekik a művészet csodáit. Az eszelős emberek készek voltak mindent szétzúzni maguk körül és egymást is bántani.

A koncertelőadás agyrémmé, a békés nézők dühöngő tömeggé változtak, melyet semmi nem állíthatott meg: A nyugtalanság a teremben érezhetően fokozódott, a világítás halványodott, az izzók vöröses pislákolása mellett az emberek arca kivehetetlen volt, alakjuk pedig vonagló, rángó árnyalakokra emlékeztetett. Az idomtalan alakok hol közeledtek, hol távolodtak egymástól.

Ez a látvány az elbeszélőben undort vált ki, egyedül ő marad ki a tömegőrületből. Csak amikor a karmestert valós életveszély fenyegeti, megy fel a színpadra. De a Maestro eltűnt... A csürhe pedig továbbra is őrült módjára viselkedett, mindent elpusztított maga körül: Mindent láttam, de nem vesztettem el a józan eszemet, és halvány vágyát sem éreztem annak, hogy osztozkodjam ebben a közös őrületben. Bizonyára higgadtságom, vagy inkább közömbösségem az oka annak, hogy lassacskán bűntudat ébredt bennem, mintha valami rosszat tettem volna, s nekem kéne szégyenkeznem a különösen botrányos viselkedés miatt.

A szereplők szimbolikus jelentése. A Maestro alakja a modenkori Orpheusznak felel meg, aki művészetével képes hatni a világra. De amíg az ógörög mítosz hőse el tudta kápráztatni a vadállatokat is muzsikájával, legyőzte a halált, addig J. Cortázar novellájában minden fordítva történik. A modern Orpheusz éneke fordított effektust vált ki - előtörnek az emberek ősi, vad ösztönei. Ki hibázott, mi az oka ennek? A Maestro vagy a világ? A választ az író az olvasó megfontolására bízza, akik „társszerzői” a szövegnek. Ugyancsak az ő dolguk annak kiderítése is, hová tűnt a karmester, és igaz-e, hogy térdre kényszerítették... Lehet, hogy lezuhant

Aida birodalmába? Vagy mégis térdre ereszkedett Orpheusz? Vagy az is lehet, hogy mindez csak a képzelet játéka a homály miatt, s az elbeszélő rosszul látta? Az író játszik velünk, az ógörög mítoszt a kortárs valóságba helyezve utal arra, hogy az emberek viselkedését hogyan befolyásolják valójában az érzelmek.

A novellában más szimbolikus alakok is vannak. Ilyen például a piros ruhás hölgy, aki a bakkhánsnők (menádok) végzetes erejének a jelképe. O idézte elő a tömeg eszelősségét. A novella végén nyugodtan, élvezettel nyalta meg a száját, melyet széles mosoly torzított el.

A műben szerepeltett színház a modern kor lenyomata. W. Shakespeare híres szállóigévé vált mondata illik ide, melyet Jaques szájába ad az Ahogy tetszik c. drámában: Színház az egész világ. / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében... (II. felvonás 7. szín; Szabó Lőrinc fordítása). J. Cartázar novellájában ez a szállóige nem komikus, hanem tragikus tartalmat kap. Az élet színháza az erőszak és az őrület porondjává, a halál színházává válik. Még a matador (nem véletlen, hogy a Maestro vele azonosítódik) is, aki elbűvöli a közönséget művészetével, áldozatává válhat azoknak az embereknek, akik nagy ovációval ünnepelték korábban.

A zene hangjai elhaltak, a tömeg ordibálása alábbhagyott, az emberek hazamentek, a karmester és a zenészek rejtélyesen eltűntek ... Az élet valódi színháza azonban soha nem zárja be kapuit. Új Orpheuszok jelennek meg benne folyamatosan, de hogy hogyan hatnak az emberekre, nemcsak a művészetüktől függ, hanem azoktól is, akik képesek (vagy képtelenek) meghallani, megérteni, felfogni és szeretni a kultúrát. A posztmodern kor olvasójának joga van a saját választásra.

J. Cortázar A bakkhánsnők c. elbeszélése a művészet új szemléletmódja, különös tekintettel a kortárs művészetben betöltött szerepére.

ABAKKHANSNOK (1956)

Elbeszélés (Részletek)

A műsorra pillantottam. Szentivánéji álom, Don Juan, A tenger és az V. szimfónia. Eszembe jutott a Mester, és nem állhattam meg nevetés nélkül. A vén róka ismét arcpirító esztétikai önkénnyel állította össze a hangverseny műsorát, azzal a biztos lélektani érzékkel, ami közös vonása a hangversenytermek régisseurjei-nek, a zongoravirtuózoknak és a szabadfogású birkózómérkőzések rendezőinek. Csak a puszta unalom vitt rá, hogy beüljek egy olyan hangversenyre, ahol Richard Strauss után Debussy következik, s ahol minden emberi számítás és isteni parancsolat ellenére Beethoven a ráadás. De a Mester ismerte a hallgatóságát, hangversenyeit a Corona Színház törzsközönségének állította össze, azoknak a nyugodt és kedélyes embereknek, akik az ismert rosszat többre becsülik a megismerendő jónál, s akik elvárják, hogy minden körülmények között tiszteletben tartsák az emésztésüket és a nyugalmukat. Mendelssohn zenéjére kényelembe helyezik magukat, azután jön a nemes és tökéletes Don Juan a fütyülhető dallamaival. Debussyt hallgatva művésznek érzik magukat, mert ezt a zenét nem érti ám meg akárki. És végül a főfogás, a beethoveni, nagy rezgőpasszázs, így kopog a sors az ajtón, a győzelem V betűje, a zseniális süket, s aztán nyomás haza, mert holnap zűrös egy nap lesz a hivatalban.

Valójában nagyon szerettem a Mestert, aki jó zenét hozott a nagy központoktól távol eső, művészet nélküli városunkba, ahol tíz év alatt nem jutottunk túl a Traviatán és A guarani nyitányán. Egy elszánt impresszárió szerződtette hozzánk a Mestert, aki aztán megalapította ezt a zenekart, amely igazán elsőrendűnek mondható. Szép lassan hozzászoktatott bennünket Brahmshoz, Mahlerhez, az impresszionistákhoz, Strausshoz és Muszorgszkijhoz. A bérlettulajdonosok eleinte morogtak, s a Mesternek lazábbra kellett fognia a gyeplőt, akkoriban sok „operarészletet” iktatott a műsorba; aztán kezdték megtapsolni kemény és tiszta Beetho-ven-interpretációit, végül pedig már mindenért megéljenezték, a puszta megjelenéséért is, mint ahogy az iménti belépése is rendkívüli lelkesedést váltott ki. De az évad kezdetén az embereknek még friss a kezük, szívesen tapsolnak, meg aztán a Mestert mindenki szerette, aki egyszerűen, minden különösebb leereszkedés nélkül meghajolt; és azzal a bandavezér képével

a zenészek felé fordult. A bal oldalamon Jonatánné ült, akit nem nagyon ismerek, s aki zenerajongó hírében áll; mosolyogva így szólt hozzám:

- íme, íme, egy ember, aki elérte azt, ami csak keveseknek adatott meg. Nemcsak zenekart nevelt, hanem közönséget is. Hát nem csodálatos?

- De igen - feleltem szokásos engedékenységemmel.

- Néha arra gondolok, hogy a nézőtér felé fordulva kellene vezényelnie, hiszen egy kicsit mi is a zenészei vagyunk.

- Engem ne soroljon közéjük, kérem - mondtam. - Zenék téren sajnálatos zűrzavar uralkodik a fejemben. Ez a műsor például borzalmasnak tűnik nekem. De bizonyára tévedek.

Jonatánné keményen végigmért, és elfordította a fejét, de azért még futotta a kedvességéből egy magyarázatra.

- A műsoron csupa remekmű szerepel - mondta. - Mindegyiket a tisztelői kérték levélben. Nem tudja, hogy a Mester ma este az ezüstlakodalmát tartja a zenével? (...)

A büfében Epifanía doktorral meg a családjával találkoztam, néhány percig elbeszélgettünk. A lányok kipirultak és izgatottak voltak, kotkodácsoló jércék módjára vettek körül (különböző' szárnyasokra emlékeztetnek), és közölték velem, hogy Mendelssohn állati frankó volt, hogy olyan a zenéje, mintha csupa muszlinból meg bársonyból lenne, és hogy isteni romantikája van. Az ember egy életen át elhallgatná a nocturne-t, a scherzót pedig mintha tündérkezek játszották volna. Bebának inkább Strauss tetszett, mert eró's volt, igazi német Don Juan azokkal a kürtökkel és harsonákkal, csupa libabó'r lett tóle — nem tehetek róla, de én ezt a kifejezést döbbenetesen találónak éreztem akkor. Epifanía doktor elnéző' mosollyal hallgatott bennünket.

- O, ti fiatalok! Látszik, hogy sosem hallottátok Rislert, és Bülow-t se láttátok vezényelni. Azok voltak a nagy idolt.

A lányok dühösen néztek rá. Rosarito kijelentette, hogy a zenekarokat ma sokkal jobban vezénylik, mint ötven évvel ezeló'tt, Beba pedig egyenesen megtiltotta az apjának, hogy kétségbe vonja a Mester rendkívüli képességeit.

- Persze, persze - mondta Epifanía doktor. - Elismerem, hogy a Mester ma este zseniális. Micsoda tűz, micsoda elragadtatás! Jómagam évek óta nem tapsoltam ennyit.

És megmutatta a kezét: olyan volt, mintha egy céklát lapított volna szét vele. (...)

Meglepó'dve bámultam őket, mivel semmi okot sem láttam ekkora lelkesedésre; kétségtelen, hogy nem megyek minden este hangversenyre, mint ólt, és néha eló'fordul, hogy összetévesztem Brahmsot Brucknerrel, és viszont, amit ólt megbocsáthatatlan tudatlanságnak tartanának.

Töprengésemből Guillermina zökkentett ki, hevesen megragadta a karomat (alig ismerjük egymást).

- És most Debussy következik — mormolta megindultan. — Ez a vízből vert csipke, La Mer.

- Csodálatos lesz hallani - mondtam, átvéve az ő stílusát.

- El tudja képzelni, hogy fogja vezényelni a Mester?

- Hibátlanul - jelentettem ki, és ránéztem, hogy lássam, hogyan értékeli a véleményemet. De nyilvánvaló volt, hogy Guillermina nagyobb lelkesedést várt, mert Cayóhoz fordult, aki gödény módra vedelte a frissítőt, s kettesben aztán boldogan találgatták, milyen is lesz Debussy második tétele és a harmadik tétel lenyűgöző ősereje. (...)

(Szőnyi Ferenc fordítása)

Pablo Neruda szerint, aki nem olvassa Cortázar novelláit, elbeszéléseit, az elveszett ember. Ez a nem olvasás egy lappangó betegséghez hasonlatos, melynek azután szörnyű következményei leendnek. Éppen ezért ajánljuk figyelmetekbe az író alább olvasható írásait. Néhány minielbeszélése Örkény István egyperceseit juttatják eszünkbe.

ÖSSZEFÜGGŐ PARKOK

(Novellák)

Az összefüggő parkok

Néhány napja kezdte el olvasni a regényt. Közben sürgős elintéznivalója akadt, így félretette a könyvet, és csak akkor vette ismét a kezébe, amikor visszavonatozott a birtokára; lassacskán felkeltette az érdeklődését a cselekmény és a szereplők jellemrajza. Akkor délután írt egy levelet a megbízottjának, megtárgyalt az intézővel egy bérleti ügyet, majd ismét elővette

a regényt a csendes dolgozószobában, amelynek a tölgyfaparkra néztek az ablakai. Elterpeszkedett a kedvenc karosszékében, háttal az ajtónak, mert bosszantotta a gondolat, hogy esetleg megzavarhatják, a bal kezével megsimogatta a zöld bársonyhuzatot, majd belekezdett az utolsó fejezetekbe. Az emlékezetében még elevenen megmaradt a szereplőik neve és alakja; úgyszólván azon nyomban átadta magát a regény képzeletbeli világának. Szinte természetellenesen élvezte, hogy sorról sorra egyre jobban elszakad a környezetétől, s hogy közben azért érzi, hogy a feje ott nyugszik kényelmesen a bársonnyal behúzott magas támlán, a cigarettája egyfolytában a keze ügyében van, és hogy a hatalmas ablakokon túl ott cikázik az alkonyati szellő a tölgyek alatt. Szavanként haladt előre, elmerült a hősök undorító dilemmáiban, és hagyta, hadd ragadják magával az összeálló képsorok, amelyek egyre színesebbek s élénkebbek lettek, s eközben átélte az erdei kunyhóban lejátszódó utolsó találkát. Az asszony lépett be először, szorongó léptekkel; a szeretője most ért oda, az arcán egy megpattant faág nyomát viselte. Az asszony forró csókokkal csillapította a vérzést, de a férfi nem állhatta most a gyöngédséget, nem azért jött, hogy megismételje titkolt szenvedélyük szertartásait, amely a száraz falevelek és az eldugott ösvények világában lelt oltalmat. A tőr átmelegedett a mellén, alatta ott dobogott a meglapuló szabadság. Itt heves párbeszéd következett, mely olyan sebesen folyt, több oldalon át, akár egy kanyargó patak, és kiérződött belőle, hogy már a kezdet kezdetén mindketten mindent elhatároztak. Az asszony simogató keze, mely úgy fonta körül a szerető testét, mintha szeretné visszatartani, lebeszélni valamiről, egyben undorító mohósággal rajzolta ki annak másik testnek a körvonalait, amelynek a megsemmisítésére összeszövetkeztek. Semmiről se feledkeztek meg: se az alibiről, se a véletlenről, még az esetleges hibákról sem. Attól az órától fogva minden pillanatnak megvolt a maga gondosan kidolgozott feladata. A könyörtelen kettős felügyelet épp csak egy arcsimogatás erejéig szünetelt. Alkonyodott.

Szigorúan kötötte őket az előttük álló feladat, egymásra se néztek, úgy váltak el a kunyhó ajtajában. Az asszonynak az észak felé tartó ösvényen kellett elindulnia. A férfi visszafordult egy pillanatra a szemközti útról: nézte, hogy szalad a kedvese azzal a szép lobogó hajával. Aztán ő is nekiiramodott, a fák és a sövények közt lopakodott előre, míg csak meg nem pillantotta a házhoz vezető fasort az alkonyati, mályvaszínű ködben. A kutyáknak nem volt szabad ugatniuk, és nem is ugattak. Az intéző nem szokott már ilyenkor ott lenni, és nem is volt ott. Felment a tornácra vezető három lépcsőfokon, és belépett. A fülében lüktető vér dobolásában az asszony szavai visszhangoztak: elól egy kék terem, utána egy díszes folyosó meg egy szőnyeggel borított lépcső. A tetején: két ajtó. Senki az első szobában, senki a másodikban. Azután a szalonajtó, akkor kézbe a tőrt, az ablakon beszüremlik a fény, ott a zöld bársonnyal bevont, magas-támlájú karosszék, és a férfi — a karosszékre támasztott fejjel — egy regényt olvas.

(Scholz László fordítása)

A tükrök viselkedése a Húsvét-szigeteken

Amikor a Húsvét-szigetek nyugati oldalára tesznek egy tükröt, késik. Amikor a Húsvét-szigetek keleti oldalára tesznek egy tükröt, siet. Aprólékos számításokkal meg lehet találni azt a pontot, ahol ez a tükör éppen jól jár, de nincs rá biztosíték, hogy az a pont, amelyik ennek a tükörnek megfelel, a másiknak is meg fog felelni, mert a tükröket különböző anyagokból gyúrták, és azt teszik, amire kedvük szottyan. így aztán Salomon Lemos a Guggenheim-alapítvány ösztöndíjas antrol-pológusa, amikor a sziget keleti oldalán a borotválkozótükrébe pillantott, önmagát látta meg, amint épp belehalt a tífuszba. Ugyanakkor egy tükröcske, amit a Húsvét-szigetek nyugati oldalán felejtett, az iskolába igyekvő rövidnadrágos Salomon Lemost mutatta a senkinek (a kövek között hevert), majd a meztelen Salomon Lemost egy fürdőkádban, amint a papa meg a mama lelkesen szappanozza, majd Salomon Lemost Trenque Lauquen egyik tanyáján, amint Remeditos nagynéni örömére éppen ezt mondja: csecse.

(Csép Attila fordítása)

A kéz vonalai

Egy asztalra dobott levélből kiindul egy vonal, végigfut az asztal fenyőfa lapján, és leereszkedik az egyik asztallábon. Ha jobban megnézzük, rögtön látni, hogy a vonal folytatódik a parketton, és fölfut a falra, ahol egy képen - egy Boucher-reprodukción - megrajzolja egy díványon heverő nő hátát, majd kiszökik a szobából az ablakon át, és a villámhárítón lejut az utcára. Ott már nehéz követni a forgalom miatt, de ha jól odafigyelünk, látjuk, hogy felmászik a sarkon megálló autóbusz kerekére, amely a kikötőbe viszi. Ott leszáll egy rikítóan szőke nő nylonharisnyáján, és behatol a vámhivatal ellenséges területére, ahol egész a nagy mólóig lopózik, kúszik és kacskaringózik, és ott (persze nehéz kivenni, csak a hajóra igyekvő patkányok követik) föl-megy arra a hajóra, amelyiken éppen most indítják meg a turbinákat, végigfut az első osztály padozatán, nagy nehezen eléri a felső fedélzetnyílást, és lecsúszik az egyik kabinba, ahol egy szomorú férfi konyakot iszik, és az induló hajó szirénáját hallgatja, fijlkúszik a nadrágja varrásán, majd tovább a kardigánja szélén, lesiklik a könyökéig, és egy utolsó erőfeszítéssel menedéket keres a jobb tenyerében, amelyik ebbe a pillanatban zárul össze egy pisztoly ravaszán.

A tenyér vonalai

Egy asztalra dobott levélből kiindul egy vonal, végigfut az asztal fenyőfa lapján, és leereszkedik az egyik asztallábon. Ha jobban megnézzük, rögtön látni, hogy a parketton folytatódik a vonal, és fölfut a falra, ahol egy képen, egy Boucher-reprodukción, kirajzolja egy díványon heverő nő hátát, majd a tetőn keresztül kiszökik a szobából, és a villámhárítón leereszkedik az utcára.

Történet

Egy ici-pici kronópió keresi a lakáskulcsot az éjjeliszekrényen, az éjjeliszekrényt a hálószobában, a hálószobát a lakásban, a lakást az utcán. Itt azonban megtorpan a kronópió, mert ahhoz, hogy kimenjen az utcára, szüksége lenne a lakáskulcsra.

Teknősök és kronópiók

Az a helyzet, hogy a teknősök - ahogy ez természetes is - a sebesség nagy csodáiéi.

A remények is tudják ezt, de egyáltalán nem érdekli őket.

A fámák is tudják, és rendszerint gúnyt űznek belőlük.

A kronópiók is tudják, és minden alkalommal, amikor egy teknőssel találkoznak, színes krétákkal teli dobozt húznak elő, és a teknős kerek hátára egy fecskét rajzolnak.

A TÁVOLI TÁRS

a Nagyítás c. kötetből (Részletek)

Alina K. Reyes naplója

Január 12.

Az este megint ugyanaz történt, nagyon beleuntam abba a sok karkötőbe, fecsegésbe, a pink champagne-ba meg Renato Vines képébe, ó, micsoda dadogó fókaképe van, olyan, akár Dorian Gray utolsó arcképe. Mikor lefeküdtem, még éreztem a mentolos cukorka ízét, s magam előtt láttam a Vörös Pad Boogie-ját meg az ásítozó, hamuszürke mamát (mert anya minden ünnepség végére hamuszürke lesz, és elbóbiskol, olyan, mint egy hatalmas hal, ilyenkor annyira nem ő).

Nora azt állítja, hogy ő el tud aludni abban a fényben meg lármában, meg amikor a húga vetkőzés közben előadja az elmaradhatatlan mondókáit. Milyen boldogok, én pedig pihenni küldöm a lámpát és a kezemet, kiáltozva kibújok a nappali, mozgó világból, aludni szeretnék, de olyan vagyok, mint egy rettenetes kongó harang, mint egy hullám, mint a Rex lánca, amelyet egész éjjel a fagyalsövény mellett vonszol. Now I lay me down to sleep... Verset kell mondogatnom, vagy azt játszom, hogy a betűs szavakat keresek, vagy olyat, amelyben a és e is van, vagy amelyben négy- vagy ötféle magánhangzó van. És olyat is, amelyben két magánhangzó közt egy mássalhangzó van (alá, elé), vagy három mássalhangzó és egy magánhangzó (trák,

gríz), aztán megint verset mondok, tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba, a fiú csak nézi, nézi, ámul a fiú a holdra. Majd váltakozva három-három magánhangzó és mássalhangzó: kabala, lagúna, baromi; ulánus, ráfogá, repeső'.

Órákat eljátszom így: négybetűst is keresek meg hármast és kettest, aztán meg a palindromok következnek. Vannak könnyebbek: indul a Lenin elaludni; Géza, kék az ég; vannak szebbek és nehezebbek: Káinom, édesem kezei ezek? Mese, démoniak!; Anna, szuszogó Zsuzsanna. Vagy csodás anagrammák: Salvador Daliról: Dollárra-is-vad; Alina K. Reyes, a királyné és... Milyen szép is ez, hisz új utat nyit, hisz nincs lezárva. Mert a királyné és...

Nem, borzalmas. Borzalmas, mert valaki másnak nyit utat, nem e királynőnek, annak, akit éjjel megint gyűlölök. Annak, aki ugyan Alina K. Reyes, de nem az anagramma királynője; lehet az bárki más: budapesti koldusasszony, jujuyi nyilvánosházi kéjnű, vagy éppen quezaltenangói cselédlány, bárki, aki valahol a távolban van, és nem királynő'. De azért ó' Alina K. Reyes, így az este megint ugyanaz történt, magam mellett éreztem, és gyűlöltem.

Január 20.

Olykor tudom, hogy fázik, hogy szenved, és hogy verni szokták. Csak gyűlölni tudom, s utálom azt a kezet, amely a földre teríti, és ó't is, ó't még jobban utálom, amiért megverik, mert ó' is én vagyok és megverik. A, azért sem keseredem el annyira miatta, fűképp, ha alszom, vagy ha ruhát szabok, vagy ha vendégeket fogad a mama, és én viszem be a teát Regulesnénak vagy a Rivas fiúnak. Olyankor nem érdekel annyira, ez egy kicsit az én magánügyem, nekem kell ezt elintézni; ó' jobban uralkodik a balsorsán, messze van és egyedül, de uralkodik rajta. Csak szenvedjen, csak, fagyoskodjon; én majd innen mindent eltűrök, és azt hiszem, ezzel segítek rajta egy kicsit. Éppúgy, mintha egy olyan katonának készítenék tépést, aki még se sebesült, de már érez valami halálfélét, amely már eló're, szinte előrelátóan enyhíti a fájdalmát.

Csak szenvedjen. Majd én megcsókolom Regulesnét, beviszem a teát a Rivas fiúnak, aztán pedig nem töró'döm mással, csak hogy belül ellenálljak. Ezt mondom magamban: — Most egy jeges hídon megyek át, most átázik a lyukas cipó'm a hóban. - Nem mintha bármit is éreznék. Csak azt tudom, hogy ez igaz, hogy valahol átmegyek egy hídon, és ugyanabban a pillanatban (de hisz nem is tudom, hogy valóban ugyanabban a pillanatban történik-e) a Rivas fiú átveszi tólem a teát, és a lehető'legszebben néz azzal az ostoba képével. Könnyen elviselem, mert egyedül vagyok e bárgyú népség között, s nem keseredem el túlságosan. Nora tegnap este egészen megrökönyödött, azt kérdezte: - De hát mi bajod? - Pedig neki volt baja, a távoli énemnek. Valami borzalmas történhetett vele, megverték, vagy rosszul érezte magát, Nora meg épp akkor akart Faurét énekelni, én meg ott ültem a zongoránál, és boldogan néztem Luis Mariát, aki a zongora végére könyökölt -, mely mintegy keretbe foglalta —, és elégedetten nézett rám azzal a kölyökkutyaképével, várva, hogy megszólaljanak az akkordok; mind a ketten olyan közel vannak, és annyira szeretnek bennünket. így még rosszabb, ha épp akkor tudok meg róla valamit, amikor Luis Mariával táncolok, vagy csókolózom vele vagy éppen csak mellette vagyok. Mert engem, a távolban levó't, nem szeretnek. Őt nem szeretik bennem, és nekem hogyne szakadna meg a szívem, amikor vernek, és átázik a cipó'm a hóban, és közben Luis Mariával táncolok, akinek a keze úgy szökik fölfelé a derekamon, mint a déli hó'ség, ellenállhatatlan, mint a vérnarancs

íze vagy az összetört nádszáré, ó't pedig verik ezalatt, nem, ezt már lehetetlen eltűrnöm, ekkor már szólnom kell Luis Mariának, hogy nem érzem jól magam, és hogy a nedves idó' teheti, a nedvesség, mely ott lappang a hóban, amit ugyan nem érzek, mégis átázik tóle a cipó'm.

Éjszaka

Olykor gyöngédséget, hirtelen, ellenállhatatlanul feltörő' gyöngédséget érzek iránta, ó'iránta, aki nem királyné, és valahol messze van. Szívesen küldenék neki egy táviratot meg egy-két jó tanácsot, és szeretném tudni, hogy jól vannak-e a gyerekei vagy hogy van-e egyáltalán gyereke — mert nem hiszem, hogy volna ott gyerekem -, igen, tudom, hogy rászorulna egy kis bátorításra, sajnálatra, cukorkára. Teg

nap este elalvás előtt üzeneteken és találkozóhelyeken törtem a fejem. Csütörtökön érkezem stop hídnál várj. Miféle hídnál? Vissza-visszatér ez a gondolat, ahogy Budapest is visszatér, gondolj csak a budapesti koldusasszonyra, ott aztán lesz elég híd meg olvadó hó. Ekkor hirtelen felültem az ágyban, merev háttal, és majdnem felüvöltöttem, majdnem beszaladtam a mamához, hogy felébresszem egy harapással. De még csak gondolatban vagyok ott. Még nem volna könnyű beszélni róla. Csak gondolatban mehetnék el ebben a pillanatban Budapestre, ha valóban annyira odavágynék. És Jujuyba vagy Quezaltenangóba is. (Ismét visszalapoztam és megkerestem ezeket a neveket.) Nem mondanak sokat, éppúgy mondhatnám helyettük, hogy Trés Arroyos, Kobe vagy Florida. Budapestet csak azért tartom meg, mert ott van hideg, ott szoktak megverni és bántani. Van ott valaki (ezt álmodtam, ez csupán egy álom, de milyen közel van, és hogy odaférkőzik az ébrenléthez), Rod — vagy Erőd vagy Rodo — a neve, ő szokott megverni, de én szeretem őt, nem is tudom, hogy szeretem-e, csak eltűröm a verést, s ez nap nap után megismétlődik, tehát biztos, hogy szeretem.

Később

Hazugság. Rodot csak álmodtam, vagy valami megfakult és eldobott álomképből alkottam meg. Rod nem létezik, és engem mégis vernek ott, de ki tudja, hogy ki gyötör ott, egy férfi, egy dühös anya, vagy a magány.

Meg kell keresnem magamat. Meg kell mondanom Luis Mariának: - Házasodjunk össze, és vigyél el Budapestre, arra a havas hídra, ahol vár valaki. - Mire azt felelem: — És ha már ott vagyok? — (Mert amikor mindezt elgondolom, megvan a titkos előnyöm, hogy magam se akarom teljesen elhinni. És ha már ott vagyok?) Nos, ha már ott vagyok... Ugyan, hisz én csak egy bolond vagyok, csak egy... Micsoda nászút!

(...)

Január 30.

Szegény Luis María, de bolond, hogy feleségül akar venni! Fogalma sincs, kit vesz a nyakába. Vagy hogy őt ki veszi a nyakába, ahogy Nora szokta mondani, aki adja az emancipált értelmiségi nőt.

Január 31.

Elmegyünk oda Luis Mariával. Annyira helyeselte, hogy majdnem felordítottam. Es megijedtem, mert úgy láttam, túl könnyen megy bele a játékba. És fogalma sincs az egészről, olyan, mint a sakkban a királynő vonalán lépő gyalog, mely eldönti a játszmát anélkül, hogy gyanítaná a dolgot. Luis Maria, a kis gyalog a királynő oldalán! A királyné és ...

Február 7.

Fel a fejjel. Nem írom le végig, amit a hangverseny alatt kigondoltam. Az este megint éreztem, hogy szenved. Tudom, hogy ismét vernek. És efölött nem hunyhatok szemet, de elég már a beszámolóból. Ha mindezt csupán azért igyekeztem volna megörökíteni, mert kedvem lenne benne, s hogy könnyítsék magamon... Pedig még ennél is rosszabb volt: tanulni vágytam e lapok újráolvasásával; egy-egy titok kulcsát akartam megtalálni minden szóban, amelyet azok után az éjszakák után vetettem papírra. Úgy, mint amikor kigondoltam a teret, a zajló folyót, a zajokat, s utána... De nem írom le, már sohase fogom leírni.

Élmegyek, és meggyőzöm magam, hogy nekem csak árt az egyedüllét, éspedig csak azért, mert huszonhét éves elmúltam, és nincs mellettem még férfi. De most mindjárt itt lesz az én kis kutyuskám, az én kis butuskám, no, elég az elmélkedésből, most már élj végre, és a saját javadra, most már élj!

És mégis lezárom ezt a naplót, mert az ember vagy fékhez megy, vagy naplót ír, a kettő nem megy együtt. Pedig most már nem akaródzik megválni tóié, és ezt nem reménykedő boldogsággal mondom, de nem is boldog reménységgel. El fogunk menni oda, de az nem olyan lesz, ahogy a hangverseny utáni éjszaka kigondoltam. (Ezt még leírom, de aztán már elég a naplóból a saját érdekemben.) A hídon majd találkozunk, és egymásra nézünk. A hangverseny éjjelén már éreztem a dobhártyámon a mélyben ropogó jég zaját. És ott e királynő fog győzedelmeskedni a fölött a rosszindulatú összenövés, a fölött a jogtalan és néma élősködés fölött. Ott majd beadja a derekát, ha valóban én vagyok az, és hozzáadódik az én világosabb, szebb és valódibb énemhez; épp csak mellé kell lépnem, és a vállára kell tennem a kezem.

„Alina K. Reyes április hatodikán érkezett meg a fékével Budapestre, és a Ritzben szálltak meg. Ez két hónappal a vállásuk előtt történt. A második nap délután Alina elindult megnézni a várost és az olvadó havat. Szeretett egyedül barangolni - sietve ment, hajtotta a kíváncsiság -, így vagy húsz helyen is megfordult, tétován keresett valamit, de nem volt túlzottan erős benne az elhatározás, hagyta, had vezesse a vágy, mely egyre ott incselkedett vele, el-elkapta, járdáról járdára, kirakattól kirakatig vitte, hirtelen és ötletszerűen váltogatta a látnivalókat.

Odaért a hídhoz, és átment a közepéig, de ott már csak lassan tudott menni, mert útját állta a hó, a Dunáról pedig metsző szél fújt, az a fajta szél, mely magával ragadja és végigkorbácsolja az embert. Erezte, hogy combjához tapad a szoknyája (nem volt elég melegen öltözve), és hirtelen szeretett volna visszafordulni, visszamenni a már ismert városba. A kihalt híd közepén ott várakozott a fekete és leomló hajú, rongyos koldusasszony, volt némi merevség és mohóság a sejtelmes arckifejezésében, mint ahogy abban is, ahogy kinyújtotta egymásba font és kissé összezárt kezét. Alina ott volt mellette, s olyan gyakorlottan ismételte el a mozdulatokat, olyan pontosan osztotta be a köztük levő távolságot - s ezúttal tudott is róla -, akár egy főpróba után. Végre félelem nélkül, felszabadultan ott állt mellette - örömittas, rettenetes ugrásnak képzelte el ezt a pillanatot —, és ő is kinyújtotta a kezét, s közben már nem gondolt semmire, készakarva nem gondolt semmire, a hídon álló asszony pedig a keblére vonta, és ott a hídon némán, mereven összeölelkeztek, alattuk a felkorbácsolt víz a pilléreket verdeste.

Alina apró fájdalmat érzett, ahogy a szoros ölelés közben a mellének nyomódott a táska csatja, de kellemes, elviselhető volt a fájdalom. Forrón átölelte a vézna koldusasszonyt, érezte, hogy egész, teljes lényét ott tartja a karjában, csorbítatlanul, s akkora, himnikus boldogság tört föl belőle, mintha galambokat röptetne föl, vagy a folyó muzsikálna. A teljes összeolvadás pillanatában becsukta a szemét, menekült minden külső benyomástól, az alkonyati fénytől; hirtelen roppant fáradság fogta el, de biztos volt a győzelmében, nem ünnepelte ugyan ezt a győzelmet, de végre csakis az övé volt, és végre elérte.

Egyszerre csak úgy érezte, hogy egyikőjük csendesen sírdogál. O sírhatott, mert érezte, hogy nedves az arca, és úgy fáj a járomcsontja, mintha megütötték volna. És a nyaka is sajgott, és egyszerre csak a válla is, mely egész meggörnyedt a tengernyi kíntól. Mikor kinyitotta a szemét (talán már akkor ordított), észrevette, hogy elváltak. Ekkor valóban felordított: didergett, mert a hóban átázott a lyukas cipője, mert ott ment a tér felé a csinos, szürke kosztümös Alina

K. Reyes, a haja kissé lobogott a szélben, és nem fordult vissza, csak ment, csak ment.”

(Scholz László fordítása)

Tájékozottság. 1. Olvassátok el a görög mítoszokat a bakkhánsnőkről (menádokról) és Orpheuszról! Meséljétek el! 2. Miben hasonlítanak a mitológiai alakok és J. Cartázar szereplői? Olvasói tevékenység. 3. Értékeljétek a helyi zeneszakértők véleményét! 4. Hogyan viszonyul hozzájuk a mesélő? 5. Hogyan hatottak a zenedarabok a közönségre? Keressetek példákat! 6. Egyezik-e az elbeszélés vége a mítoszrészlettel: És, ó csoda! a lant hangját, a folyó hullámai vittek tovább lágyan csobogva, mintha a dalnok haláláról panaszkodnának, és a part szomorúan válaszolt nekik? Emberi értékek. 7. Értékeljétek a közönség és a mesélő tetteit! 8. Beszéljétek meg, milyen örökérvényű igazságokkal ért egyet az író, s melyekről vitázik a műben: Ne adjátok azt, a mi szent, az ebeknek, se gyöngyeiteket ne hányjátok a disznók elé, hogy meg ne tapossák azokat lábaikkal, és néktek fordulván, meg ne szaggassanak titeket. (Biblia); A szépség megmenti a világot. (F. Dosztojevszkij); A csend hangja halk, csak az érzékeny fülek hallják meg. (F. Nietzsche); A művészetben a mérték érzése - minden. (A. France); A művészet arra szolgál, hogy tudjuk mi a jó, és mi a rossz. (A. Dürer) Kommunikáció. 9. Határozzátok meg a menádok szó egyenes és átvitt értelmét! Keressetek szinonimákat! 10. Keressetek a műben hasonlatokat! Mi a szerepük a tömeg jellemzésekor? Állampolgárokvagyunk. 11. A társadalom milyen negatívjelenségei jelennek meg az elbeszélésben? Modern technológiák. 12. Keressetek a neten Orpheuszt és a menádokat ábrázoló képzőművészeti alkotást! Készítsetek prezentációt! Alkotói tevékenység. 13. Készítsetek olyan zenei programajánlatot, mely szerintetek lélekemelő, fennkölt hatással van az emberi lélekre! 14. Mi történhetett a Maestroval? Fantáziáljatok erről! 15. írjatok fogalmazást Orpheusz vagy matador a művész? c. témára! Vezetők és társak. 16. Téma: Zene a szövegben és a szöveg zenéje. Keressétek meg a neten a következő zeneműveket: F. Mendelssohn Szentivánéji álom, A. R. Strauss Don Juan, Cl. Debussy A tenger, L. van Beethoven V. szimfóniája! Hallgassátok meg, és elemezzétek témájukat! Szerintetek a zeneművek melyik részei váltották ki a közönség nem várt reakcióját? Magyarázzátok meg! Környezetés biztonság. 17. Előre láthatta-e a Maestro a közönség viselkedését? Érveljetek! 18. Véleményetek szerint az egyén ellent tud-e állni az őrült tömeg erejének? Az életre készülünk. 19. Szóban fogalmazzátok meg véleményeteket A tömeg törvényei - hogyan ne váljunk részévé kérdésről!

 

 

A világirodalom tankönyve a 11. évfolyamra Debreceni

 




^