uabooks.top

A magyar szépprózát a XX. század első harmadára az irányzatok sokszínűsége jellemezte, és a 30-as évektől jó esélyei voltak a világirodalmi áramlatokhoz való felzárkóztatásra. A 40-es évek közepén egy korszerűsített realisztikus közlésforma vált uralkodóvá, amely korlátozta a klasszikus mindentudó elbeszélői nézőpontot, műfaji változataiban jelen voltak az esszéisztikus-intellektuális (Németh László, Márai Sándor), a zsáneres (Tamási Áron), illetve a beszámoló-tudósító-szociográfiai (Illyés Gyula) prózaformák.

Az 1945-től 1948-ig tartó időszakban a 30-40-es évek epikus hagyományai továbbra is meghatározóak voltak, s e pár évben született néhány, a magyar epikai modernséget képviselő alkotás. Németh László regényírása a népiség hagyománya felől közeledett egy korszerűbb lélektani realizmus felé, Márai Sándor pedig a Kosztolányi Dezső hagyományozta polgári klasszikus modern prózaírás jelentős folytatója lett. A polgári-liberális világlátású irányzat, amely értékszemléletének középpontjába az egyéniséget állította, Márai emigrációjával megszakad, és Ottlik Géza prózavilágát leszámítva eltűnik a következő negyven év magyar irodalmából. A polgári elbeszélés klasszikus esztétista (nyugatos) hagyományaitól eltérő - a modern európai epika eszközrendszeréhez közelítő - irányt vett a 40-es évek közepén az Újhold körül csoportosuló írók egy részének prózája: Mándy Iván, Mészöly Miklós.

A 60-70-es években a magyar epika a világszerű, realisztikus megjelenési formák megtartásával tett kísérletet a modernizációra. Korlátozta a XIX. századi realizmus teljességigényét, a játéktér világmetszetekre szorítkozott, felszámolta a mindentudó elbeszélő illúzióját, megnőtt a belső tér (tudat) és a kihagyásos időszerkezetek jelentősége. A lélektani megjelenítés a külső és a belső nézőpontok váltogatását eredményezte, az irónia távolságtartást és árnyaltabb értelmezést tett lehetővé. A hangsúlyos tárgyilagosság lemondott a befogadói magatartás befolyásolásáról. Ugyanakkor a változás nem lépte túl a XIX. századból hagyományozott ok-okozatiságban előrehaladó elbeszélés kereteit. Ennek a prózairánynak három típusa jelentkezett a 60-70-es évek epikájában.

A lélektani regény (elbeszélés) elemző igénnyel irányult egy-egy hős értékmagatartásának megjelenítésére. A hősök tudat felőli megformált-sága mellett megmaradt a külső megítélhetőség, ennek következtében megjelent a többértelműség lehetősége (Németh László, Szilágyi István, Gion Nándor).

Az újnépies indíttatású tárgyias, korkritikával élő ábrázolásmód kérdésirányai a társadalmi elnyomorosodás, az életforma, a közösség, a gondolkodásmód és az erkölcs problémáira vonatkoztak (Illyés Gyula, Cseres Tibor, Sarkadi Imre, Sánta Ferenc).

Az önéletrajzi vallomásosság jelenlétét az a történelmi helyzet indokolta, amely a kisebbségekben élő olvasótábort létében veszélyeztetve

választott el az anyaországtól és annak kultúrájától. Alkotói olyan tanúságtétel szándékával lépnek fel, amelyben a beszélő a megszólítottakkal érdek- és sorsközösséget vállal (Sütő András).

Ez a anyag a magyar irodalom Debreceni tankönyvéből  a 11. osztály számára