Інформація про новину
  • Переглядів: 383
  • Дата: 17-06-2020, 03:09
17-06-2020, 03:09

2. Égitestek és éggömb. csillagok. A csillagok nagyságrendje

Категорія: Tankönyvek magyar » Csillagászat





Попередня сторінка:  1. A csillagászat tárgya. Fejlődése és jelentősége a társadalo...
Наступна сторінка:   3. Égi koordináták

1. Csillagképek és fényes csillagok. A csillagok nagyságrendje. Nyitott területen felettünk az égbolt kupola formájú. Tiszta éjszakákon több ezer csillag ragyog a fejünk felett, és úgy tűnik, hogy lehetetlen eligazodni ezen a hatalmas csillagképen. Az ókori megfigyelők a csillagos égen fényes csillagok bizonyos csoportjait látták, amelyeket alakokként képzeltek el. Ahhoz, hogy könnyebb legyen tájékozódni a csillagos égen, a csillagcsoportoknak, vagyis csillagképeknek az emberek állatok, madarak, különböző' tárgyak neveit adták. Egyes alakokban az ógörög csillagászok mitológiai hősöket „láttak”. Klaudiosz Ptolemaiosz (kb. 87-165) ógörög csillagász Almageszt (.A csillagászat nagy matematikai felépítése 13 könyvben, i. sz. II. század) c. munkájában 48 csillagképről tesz említést, közöttük a Nagy és Kis Medvéről, a Sárkányról, a Hattyúról, a Bikáról, a Mérlegről.

A legfeltűnőbb csillagképek sok népnél saját nevet kaptak. így a szlávok a Nagy Medvét Szarvasnak látták. Mások szekeret és rudat véltek felfedezni ebben a csillagképben, így Szekérnek (a magyarok Göncölszekérnek) nevezték el. A Nagy és a Kis Medve között van a Sárkány csillagkép. A legenda szerint a Sárkány (Kígyó) elrabolja a fiatal szépséget, aki a közismert Sarkcsillag.

Az ógörög csillagászok még а III. században a görög mondavilágnak megfelelően egységes rendszerbe foglalták a csillagképek neveit. Ezeket az elnevezéseket idővel átvette az európai tudományosság. Ezért a Föld északi féltekének középső szélességi fokairól látható, fényes csillagokat tartalmazó csillagképek az ókori görög mondák és mítoszok hőseinek neveit kapták (például a Cepheus, Androméda, Pegazus, Perseus). Ábrázolásuk látható az ókori csillagtérképeken: a Nagy Medve és a Kis Medve, Orion, az égi vadász, az égi bikafej, vagyis a Bak és mások (1.1. ábra). A Cassiopeia csillagkép a görög mitológiai királynéról kapta a nevét (1.2. ábra).

Napjaink csillagászati térképein nem ábrázolnak mitológiai alakokat, de az ókori elnevezéseik fennmaradtak.

A kevésbé fényes csillagképeknek az európai csillagászok adtak nevet a XVI— XVIII. században. A déli félgömb (Európából nem látható) összes csillagképe a nagy földrajzi felfedezések korában kapott nevet, amikor az európaiak megkezdték az Újvilág (Amerika) meghódítását.

Azonban idővel egyre bonyolultabb helyzet alakult ki — az egyes országokban eltérd csillagtérképeket kezdtek használni. Egységesíteni kellett a csillagos égbolt felosztását. A csillagképek végső számát és határait 1922-ben a Nemzetközi Csillagászati Unió I. kongresszusán határozták meg. Az égbolt szférájának teljes felületét feltételesen 88 csillagképre bontották.

Napjainkban a csillagképek alatt az ég jellegzetesen megfigyelhető csillagcsoportját tartalmazó részét értik. Rögzítésük megkönnyítésére és a csillagképek megtalálásának egyszerűsítése céljából a csillagászati tankönyvekben és atlaszokban a csillagképeket alkotó fényes csillagokat feltételes vonalakkal kötötték össze. A fo csillagképek közé azok a csillagképek tartoznak, amelyek csillagjai a csillagok hátterén kiemelt konfigurációt alkotnak, illetve azok, amelyek fényes csillagokat tartalmaznak (1.3. ábra).

A tiszta, csillagos égen a horizont fölött szabad szemmel közel 3000 csillag látható. Fényességükben különböznek egymástól: egyesek azonnal észrevehetők, mások

alig láthatóak. Ezért még az і. e. II. században a csillagászat egyik alapítója — Hip-parkhosz (i. e. 190-120) — bevezette a csillagok látszólagos fényességének feltételes skáláját. A legfényesebb csillagokat az elsórendűek közé sorolta, a kb. 2,5-szer gyengébbeket a másodrendűek közé, a leggyengébbek, amelyek csak holdfény nélküli éjszakákon látszanak - hatodrendű csillagok.

1.3. ábra. A fő csillagképek és a fényes csillagok kölcsönös elhelyezkedése, ahogyan a földrajzi középszélességekról látható

A csillagos égen csupán 12 elsőrendű fényességű csillag található. Ukrajna területéről ezek közül 11 látható.

Több fényes csillagnak az ógörög és arab csillagászok adtak nevet: Vega, Szinusz, Capella, Altair, Rigel, Aldebaran. Később a csillagképek fényes csillagait a görög ábécé betűivel jelölték a fényességük csökkenésének megfelelően.

1603-tól érvényes a csillagok Johann Bayer (1572-1625) német csillagász által javasolt megjelölési rendszere. Ebben a rendszerben a csillag neve két részből áll: a csillagkép nevéből, amelyhez a csillag tartozik és a görög ábécé betűjéből. Emellett a görög ábécé első betűje, az a, a csillagkép legfényesebb csillagának felel meg, a 6-а második legfényesebb jele. Például a Regül - a Oroszlán - az Oroszlán csillagkép legfényesebb csillaga, a Denebola - 6 Oroszlán - ennek a csillagképnek a második legfényesebb csillaga. A tudomány fejlődésének és a teleszkóp felfedezésének köszönhetően megnőtt a vizsgált csillagok száma. Megjelölésükhöz már nem volt elegendő a görög ábécé betűkészlete. Akkor kezdték el a csillagokat latin betűkkel jelölni. Amikor ezek is elfogytak, a csillagokat számokkal jelölték (például 61 Haty-tyú).

2. Az éggömb nevezetes pontjai, vonalai és síkjai. Úgy tűnik, mintha minden csillag az égbolt egy bizonyos gömbfelületén helyezkedne el és azonos távolságra lenne a megfigyelőtől. Valójában távolságuk eltérő, amelyek olyan nagyok, hogy a szem nem képes észlelni ezeket a különbségeket. Ezért ez az elképzelt gömbfelület az éggömb nevet kapta (1.4. ábra).

Az éggömb — tetszőleges sugarú képzelt gömbfelület, amelynek a középpontja a megoldandó feladattól függően a tér egy bizonyos pontjához kötődik.

Az éggömb középpontjául választható a megfigyelés pontja (a megfigyelő szeme), a Föld vagy a Nap középpontja. Az éggömb fogalmát alkalmazzák a szögméréskor, az égi objektumok égbolton való kölcsönös elhelyezkedésének és mozgásának tanulmányozásakor.

Az éggömb felületére vetítik ki az összes égitest látszólagos helyzetét, amelyen a mérések kényelmessé tétele érdekében egy sor pontot és vonalat szerkesztenek. Például a Nagy Medve (Göncölszekér) „szekerének” egyes csillagai távol helyezkednek el egymástól, azonban a földi megfigyelő számára az égbolt ugyanazon részére vetítődnek ki (1.5. ábra).

A függőón iránya (vagy vertikális vonal) - az éggömb középpontján átmenő egyenes, amely a megfigyelés helyén egybeesik a nehézségi erő hatásának irányával.

A vertikális vonal az éggömböt a zenit (a vertikális vonal és az éggömb felső metszéspontja) és a nadir (az éggömb zenitpontjával szemben található pontja) pontokban metszi.

Az éggömb középpontját tartalmazó síkot, amely merőleges a vertikális vonalra, a valóságos vagy matematikai horizont síkjának nevezzük.

A matematikai horizont megfelezi az éggömb felszínét: a megfigyelő számára láthatóra, amelynek e csúcspontja a zenit, és a láthatatlanra, amelynek a nadir a csúcspontja.

A matematikai horizont nem esik egybe a látszólagos horizonttal, hiszen a Föld felszíne egyenetlen, valamint amiatt, hogy a megfigyelési pontok különböző magasságokban vannak, illetve azért, mert a fénysugarak elhajlanak az atmoszférában.

A vertikális körív - az égbolt nagy köre, amely áthalad a zeniten, az égitesten és a nadíron.

A világtengely - az éggömb középpontján áthaladó, a Föld forgástengelyével párhuzamos egyenes, amely két egymással átellenben fekvő pontban metszi az éggömböt.

A világtengely és az éggömb azon metszéspontját, amelynek a közelében helyezkedik el a Sarkcsillag, északi világpólusnak nevezzük, a vele átellenes pontot pedig déli világpólusnak.

A Sarkcsillag az északi világpólushoz képest közel l°-ra található (pontosabban 44’-re).

Az éggömb középpontján áthaladó nagy kört, amelynek a síkja merőleges a világtengelyre, égi egyenlítőnek nevezzük.

Az égi egyenlítő két részre bontja az éggömböt: északi félgömbre, amelynek a csúcspontja az északi világpólus, és a délire, amelynek csúcspontja a déli világpólus.

Az égitest deklinációja - az éggömb nagy köre, amely áthalad a világpólusokon és az égitesten.

Deklinációs kör - az éggömb kis köre, amelynek síkja merőleges a világtengelyre.

Az éggömbnek azt a nagy körét, amely áthalad a zeniten, a nadíron és a világpólusokon, égi meridiánnak nevezzük.

Az égi meridián két egymással átellenben fekvő pontban metszi a valódi horizontot.

A valódi horizont és az égi meridián északi világpólushoz legközelebb eső metszéspontját északpontnak nevezzük.

A valódi horizont és az égi meridián déli világpólushoz legközelebb eső metszéspontját délpontnak nevezzük.

Az észak- és délpontot összekötő vonalat délvonalnak nevezzük.

Ez a vonal a valódi horizont síkjában fekszik. A délvonal irányának megfelelően esnek a tárgyak árnyékai délben.

Ugyancsak két egymással átellenben lévő pontban metszi egymást az égi egyenlítő és a valódi horizont - a kelet- és nyugatpontban. Az éggömb középpontjában arccal az északpont felé elhelyezkedő megfigyelő számára a keletpont jobbra lesz, a nyugatpont balra. Megjegyezve ezt a szabályt könnyűvé válik a tájékozódás a terepen.

A Nap éves látható mozgását a csillagok között ekliptikának nevezzük.

Az ekliptika síkjában fekszik a Föld útja a Nap körül, vagyis a pályája, amely az égi egyenlítőhöz képest 23°26,5’ szögben hajlik és a tavaszi (T, március 21. körül) és az őszi (O, szeptember 23. körül) napéjegyenlőség pontjaiban metszi azt (1.6. ábra).

A tavaszi napéjegyenlőség pontjának azt a pontot nevezzük, amelyben a Nap az éves útja során a déli félgömbből átkerül az északi félgömbbe.

Az őszi napéjegyenlőség pontjában a Nap az északi félgömbből átkerül a déli félgömbbe.

Az égitest égi délkörön való áthaladásának jelenségét kulminációnak (delelésnek) nevezzük.

A földrajzi középszélességeken vannak olyan égitestek, amelyek a látóhatár alá kerülnek vagy onnan feljönnek; vannak olyanok is, amelyek sohasem jönnek fel (láthatatlanok az adott helyről vizsgálva). Az egyenlítőn minden égitest le-

megy a horizont alá vagy feljön. A Föld pólusain vannak olyan égitestek, amelyek mindig láthatók a horizont fölött, és olyanok is, amelyek sohasem.

Csillagidőnek (szoláris idő) nevezzük a tavaszpont felső kulminációja (delelése) óta eltelt s időt.

Csillagnapnak nevezzük azt az időtartamot, amely a tavaszpont két egymást követő felső kulminációja (delelése) között eltelik.

KÉRDÉSEK A TANULTAKHOZ

1. Mit értünk csillagképen?

2. Hány csillagképre van felosztva az égbolt?

3. Hogyan kaptak nevet a csillagképek? Nevezzetek meg néhány csillagképet!

4. Milyen elv alapján épül fel a csillagok látszólagos fényességének Hipparkhosz-féle skálája? Mit értünk a csillag nagyságrendjén?

5. Miben rejlik a csillagok Bayer-féle besorolási rendszere?

6. Melyik a fényesebb csillag: az elsőrendű vagy a hatodrendű fényességű?

7. Mit értünk az éggömb fogalmán?

8. Soroljátok fel az éggömb nevezetes pontjainak, vonalainak és síkjainak meghatározásait!

 

Ez a csillagászat tankönyve 11. évfolyamának anyaga Szirotyuk, Mirosnicsenko

 



Попередня сторінка:  1. A csillagászat tárgya. Fejlődése és jelentősége a társadalo...
Наступна сторінка:   3. Égi koordináták



^