uabooks.top

1. Törpebolygók. A Kuiper-öv és az Oort-felhő. 2006 augusztusában a Nemzetközi Csillagászati Unió kongresszusán elfogadták a bolygók új meghatározását, és első ízben vezették be a törpebolygó fogalmat.

Törpebolygónak nevezik az olyan égitesteket, amelyek közvetlenül egy csillag körül keringenek, valamint rendelkeznek akkora tömeggel, hogy félgravitációs vonzás alakuljon ki rajtuk, amely hidrosztatikus egyenlőséget hoz létre a felszínükön (gömbhöz közeli alakkal rendelkeznek), és nem egy másik bolygó holdjai.

2006 augusztusáig a Plútót, amelyet Clyde W. Tombaugh (1906-1997) fedezett fel 1930-ban, a Naprendszer kilencedik bolygójaként tartották számon.

Viszont a dinamikai és fizikai tulajdonságai alapján gyökeresen különbözött a többi bolygótól. 1978-ban felfedezték a Pluto holdját, a Charont. A hold átmérője 1205 km, alig több a Pluto átmérőjének felénél, tömegeik aránya 1 : 8. Egyes csillagászok a holdakhoz sorolták a Charont, míg mások a Pluto-Charon rendszert kettős bolygónak tartották.

A Nemzetközi Csillagászati Unió döntése alapján a kettős bolygó és a bolygó-hold rendszer (például Föld—Hold) közötti eltérés a baricentrum - a közös tömegközéppont elhelyezkedésében van. Az első esetében ez a nyílt világűrben van, a második esetben a központi bolygó közepében, amely körül a holdak keringenek.

Világossá vált, hogy a Pluto csak egy a Kuiper-öv abban az időben már ismert nagyobb objektumok közül, és legalább egy az objektumok (Eris) közül biztosan nagyobb égitest a Plútónál (3.37. ábra).

A Kuiper-öv - egy sziklás-jeges objektumok alkotta lapos övezet a Neptunusz pályáján túl, több milliárd kilométernyire a Naptól. E jeges világ legismertebb képviselői a Pluto és az Eris (de rajtuk kívül még több száz jeges törpebolygó is lehet ezen a területen). A Kuiper-öv és az Oort-felhő a Nap körül keringő apró testek „otthona”.

Az említett területekről ismert aszteroidák és üstökösök lényegesen kisebbek a Holdnál. A Kuiper-öv egy gyűrű, amely a Neptunusz pályáján túl a Naptól számított körülbelül 30-60 CsE között helyezkedik el.

Az Oort-felhő egy hatalmas, az egész Naprendszert körülölelő, gömb alakú térrész a Naptól számított 50-100 ezer CsE közötti távolságban (körülbelül 1 fényév). Ez a távolság csaknem a negyede a Naphoz legközelebbi csillag, a Proxima Centauri távolságának. A Kuiper-öv és a szórt korong, a másik két Neptunuszon túli objektumcsoport ezerszer kisebb az Oort-felhőnél. Az Oort-felhő (két régióra osztható: a korong alakú belső Oort- vagy Hills-felhőre és a gömb alakú külső Oort-felhőre) külső kiterjedése meghatározza Naprendszerünk gravitációs határát, amit jelenleg 2 fényévre becsülnek.

A Kuiper-övhöz tartozó egyes törpebolygóknak van vékony atmoszférájuk, de az megsemmisül, ha a bolygók pályájuk Naptól legtávolabbi pontjához érnek. Néhány törpebolygó a Kuiper-övben még apró holddal is rendelkezik. Az aszteroidák körül a tér egyetlen pontjában sem léteznek ismert gyűrűk. A Kuiper-öv és az Oort-felhő elnevezésüket Gerard Kuiper (1905-1973) és Jan Hendrik Oort (1900-1992) csillagászok tiszteletére kapták, akik már az 1950-es években megjósolták a létezésüket.

A bolygók és a törpebolygók tehát két teljesen eltérő csoportot alkotnak a Naprendszer égitestei között. A Plútón kívül a törpebolygókhoz sorolják még a Charont,

az „egykori” Ceres, Vesta és Pallas kisbolygókat (aszteroidákat), amelyek a Mars és a Jupiter pályája között keringenek, valamint a Kuiper-övhöz tartozó égitesteket — az Erist, a Sednát és más, a Plútón túl keringő objektumokat.

A csillagászok szerint a Kuiper-övben még több tíz törpebolygó lehet, de a felfedezésük még várat magára.

2. Aszteroidák (kisbolygók). Azokat az égitesteket, amelyek a Nap körül keringenek és nem törpebolygók vagy holdak, a Naprendszer apró égitesteinek nevezzük. Ehhez a típushoz tartozik a Mars és a Jupiter közötti kisbolygó-övezetben keringő aszteroidák többsége, valamint a transzneptun, azaz a Kuiper-övhöz tartozó égitestek, az üstökösök és minden más, a Nap körül keringő test.

1801 után a Mars és a Jupiter pályái között felfedeztek néhány törpebolygót és számtalan kisbolygót.

Aszteroida (kisbolygó) - a Naprendszerhez tartozó apró, szilárd, szabálytalan formájú égitest, amely a Nap körüli (heliocentrikus) pályán kering.

A XX. sz. elejére közel 500, néhányszor tíz kilométer átmérőjű kisbolygót fedeztek fel. Napjainkban a Kisbolygók Központjának adatbázisában közel 100 millió aszteroida szerepel, közülük több mint 600 ezer ismert keringési pályával és állandó sorszámmal rendelkezik. Közel 18 ezer aszteroidának hivatalosan jóváhagyott neve is van. A kutatók feltételezik, hogy a fő aszteroida-övezetben 1,1-1,9 millió, 1 km-nél nagyobb átmérőjű égitest található.

Az aszteroidákat a protoplanetáris lemez maradványainak tartják, amely a Naprendszer kialakulásakor keletkezett. Az össztömegük a Föld tömegének mindössze 0,1 részével egyenlő. Évente fedeznek fel új aszteroidákat. A kisbolygók jelentős része (98%) az ekliptikához közeli síkban kering, kis excentricitású pályán, 2,2—4,5 CsE távolságban a Naptól, a Mars és a Jupiter keringési pályája között. Az aszteroidák a Nap körül abban az irányban keringenek, mint a többi bolygó. Azt a térrészt a Mars és a Jupiter között, amelyben az aszteroidák többsége található, fo aszteroida-övezetnek nevezzük (3.38. ábra).

Az egyik elmélet szerint az aszteroidák a valaha létezett számtalan planetezi-mál (planetezimál- a Naprendszer keletkezése idejéből változatlanul megmaradt, a csillag körüli pályán keringő apró égitest, amelynek azonban elég erős a gravitációs tere ahhoz, hogy más égitesteket magához vonzzon; egymással összeütközve hozzák létre a nagybolygókat) maradványai. Bolygóvá alakulásuk folyamata az óriási Jupiter gyors forgása által keltett gravitációs zavaró hatások miatt szakadt meg. Az óriásbolygó hatására az anyag nem tudott egyesülni, hanem szétszóródott. Az óriásbolygók gravitációs zavaró hatásai megváltoztatják az aszteroidák keringési pályáját, így gyakran összeütköznek egymással, a bolygókkal és holdjaikkal. Egy másik feltevés szerint a kisbolygók egy feltételezett bolygó megsemmisülése következtében jöttek létre, amely a Mars és a Jupiter között keringett.

1951-ben Gerard Kuiper (született Gerrit Pieter Kuiper) holland csillagász megjósolta egy aszteroida-övezet létezését a Neptunuszon túl. Az elméleti számítások szerint az övezet a Naptól 35-50 CsE távolságra található. Lehetséges, hogy annak a csillagközi gáz- és porfelhőnek a maradványai, amelyből kialakult a Naprendszer. A Kuiper-övet alkotó égitestek össztömegét a Föld tömegéhez hasonlónak tartják.

Egy aszteroida felszínéről elsőként a Galileo űrszonda készített felvételeket. A Jupiter felé közeledve lefotózta a Gaspra és az Ida kisbolygókat, valamint az Ida apró holdját, a Dactylt (3.39. ábra).

Az első sikeres leszállást egy aszteroida felszínére a NEAR űrszonda valósította meg 2001. február 12-én. Az Erős kisbolygó szabálytalan formájú, sziklás égitestnek bizonyult, méretei 33 x 13 x 13 km, sűrűsége 2700 kg/m³, ez az érték megközelíti a földkérget alkotó kőzetek sűrűségét. A kisbolygó felszínét finom por, kráterek és sziklák (100 km átmérőig) borítják.

Napjainkban a Naprendszerben 100 CsE távolságig közel 1 millió, 1 km-hez közelítő méretű apró égitest található. Az aszteroidák keringési pályájának excent-ricitása az óriásbolygók gravitációs hatása következtében 0,8-ig növekszik. Ennek következtében egyes kisbolygók bejuthatnak a Mars, a Föld, sőt akár a Merkúr keringési pályájáig. Ilyen égitestek 20 millió évente ütközhetnek a Földdel. Legalább 200 ezer,

100 m és annál nagyobb átmérőjű aszteroida létezik, amelyek keringési pályája keresztezheti a Földét. Az ütközésre egy ilyen égitesttel körülbelül 5 ezer évente egyszer van esély, de az ütközés következtében a Földön egy közel 1 km átmérőjű kráter keletkezne.

2015. október 31-én, kijevi idő szerint körülbelül 19:00 órakor a Földhöz veszélyesen közel a haladt el egy aszteroida (486 ezer km, azaz 1,3-szeres holdtávolságra). Ezért több országban, köztük Ukrajnában is a veszélyes kisbolygókat figyelő szolgálatokat hoztak létre, hogy egy esetleges, a Földet fenyegető veszélyhelyzetben még időben megváltoztathassák az aszteroida pályáját vagy megsemmisíthessék. Kezdetben az aszteroidáknak mitológiai istennők neveit adták, majd női neveket. Amikor ezek elfogytak, a kisbolygókat különböző országokból származó ismert tudósokról kezdték elnevezni. A kisbolygók között több olyan is van, amelynek elnevezése kapcsolatban van Ukrajnával - Zsitomir, Odessza, Herszon, Kobzar, Szkovo-roda, Vszehvatszkij, Csurjumov, Jackiv. A legismertebb aszteroidák: Pallas, Juno, Vesta, Eros, Amor, Hidalgo, Icarus.

3. Meteoritok. A bolygóközi térben hatalmas mennyiségű, különböző formájú, méretű és kémiai összetételű, kőzet- és vasobjektum kering. Ezeket a testeket me-teoroidoknak nevezzük. Ha egy ilyen test kozmikus sebességgel haladva belép a Föld atmoszférájába, a levegővel való súrlódás következtében felmelegszik, olvadni, izzani és világítani kezd — az égen vakító fényű tűzgolyó jelenik meg. Ezt a jelenséget nevezzük bolidának (gör. BoA,ig — eldobott lándzsa). Éjjel a bolida ragyogó fénybe borítja a környezetét akár több tíz vagy 100 km körzetben. A nagyon fényes bolidák nappal, teljes megvilágítás mellett is láthatóak. A tűzgömb a mozgáspályája teljes hosszában nyomot hagy maga mögött, amely a levegő ionizált molekuláinak fénylésével kezdődik, és porcsóvával fejeződik be. A por a meteoroid megsemmisülése közben keletkezik, mivel a légkörben hatalmas sebességgel mozgó test több ezer fokra melegszik fel. Az anyaga a felszínen folyamatosan olvad, és részben elpárolog: elsodorják a légáramlatok és apró cseppek formájában szóródik szét. Ezek a jelenségek alkotják a bolida porból álló nyomát. A hirtelen összesűrűsödő levegő a meteor körül lökéshullámot kelt. Ennek következtében hangjelenségek — hangrobbanás és morajlás — figyelhetők meg.

A teljes megsemmisüléstől megmenekült meteor maradványa lezuhan a Föld felszínére. Ez a meteorit. A meteoritok a Naprendszer égitesteinek törmelékei. Az akár több tíz vagy százezer tonna kezdeti tömeggel rendelkező meteorit úgy halad át a teljes légkörön, hogy megtartja kozmikus, azaz néhány kilométer per másodperc sebességét. Az ütközés eredményeként robbanás megy végbe, és meteoritkráter keletkezik. A kráter mérete néhány métertől akár 100 km-ig terjedhet. A legismertebb az arizonai Barringer kráter (3.40. ábra), amelynek átmérője 1200 m, mélysége 180 m, és közel 50 m magas felgyűrt pereme van. Feltehetően 30 ezer évvel ezelőtt keletkezett. Napjainkig több mint 180 asztroblémát - csillagsebet (ahogy jelképesen nevezik őket a tudósok) - fedeztek fel, amelyek a Föld minden kontinensén megtalálhatók. Ukrajna területén Vinnica közelében van egy csillagseb, amelyet illineci asztroblémának neveznek. Néhány millió évvel ezelőtt egy meteorit becsapódása 5 km átmérőjű, gigantikus krátert hozott létre.

A Bovtinszkij krátert 2002-ben fedezték fel Kropivnickij közelében. A kráter átmérője 24 km, mélysége több mint 500 m. A robbanáskor szétszóródó kőzetek egész Közép-Ukrajnát lefedik, elérik a Krímet, Romániát és Oroszországot.

A meteoritok összetételük alapján három csoportba sorolhatók: kő-, kő-vas- és vasmeteoritok. A kőmeteoritok kémiai összetétele közeli a földi kőzetekéhez: vas-, szilícium- és magnézium-oxidokat tartalmaznak. A kőmeteoritok közel 90%-a tartalmaz kondrákat, azaz mikroszkopikustól akár centiméteresig terjedő méretű apró gömböket. Az ilyen meteoritokat kondritoknak, a többi kőmeteoritot akondri-toknak nevezzük.

A legnagyobb meteoritot 1920-ban fedezték fel Délnyugat-Afrikában, egy Hóba nevű kis farm közelében. Ez egy közel 60 t tömegű vasmeteorit. A Fejedelemnő (Knyahinya) meteoritot 1866-ban találták Kárpátalja területén, tömege 500 kg, egy része a 3.41. ábrán látható.

Ukrajnában összesen 43 meteoritot találtak. Az utolsót — egy 9,5 kg tömegű Verhnyij Szaltiv nevű vasmeteoritot - 2001-ben találták Harkiv területen egy régi kazár településen végzett ásatáson.

4. Üstökösök. Az üstökösöket már az ókorban is ismerték, és erős fényük, hosz-szú csóvájuk miatt bajt hozó égitesteknek tartották őket. Az első kínai feljegyzések az üstökösökről még az і. e. III. évezredből származnak. A Naptól távol levő üstökösök halvány, ködszerű objektumként láthatók. A Naphoz közeledve fényesebbé válnak, megnövekednek, megjelenik a csóvájuk, amely a Nappal ellentétes irányba mutat.

Az emberiség története során közel 3500 üstököst figyeltek meg. 1000 ilyen apró égitestet katalogizáltak, ezeknek ismertek a pályaelemeik. Csaknem minden üstökös nyújtott, és az egyhez közelítő excentricitású keringési pályán mozog. Megkülönböztetünk rövid periódusú (200 évnél kisebb keringési periódusú) és hosszú periódusú üstökösöket. Az első periodikus üstököst Edmond Halley (1656—1742) fedezte fel.

Halley 24 fényes üstökös pályaelemeit számította ki. Saját üstököskatalógusát elemezve a tudósnak feltűnt az 1531-ben, 1607-ben és 1682-ben megfigyelt üstökösök pályaelemei közötti hasonlóság, és feltételezte, hogy ezek az esetek egy és ugyanazon üstökös visszatérései, amely erősen nyújtott pályán, közel 76 éves periódussal kering a Nap^ körül. Halley előrejelzéseinek megfelelően az üstököst 1758-ban is megfigyelték. így elnevezték Halley-üstökösnek (3.43. ábra). Keringési pályájának fél nagytengelye a = 17,94 CsE, és a Föld keringési irányával ellentétes irányban mozog. Az üstökösök fő szerkezeti elemei (3.42. ábra): mag, kóma, fej vagy üstök és csóva.

Az üstökös magja — kisméretű, szilárd, jeges test, amely magas olvadáspontú részecskéket és szerves anyagokat is tartalmaz. Az üstökösök magjának 80%-át vízjég alkotja, valamint fagyott szén-dioxid, szén-monoxid, metán, ammónia, és a

jégbe fagyott fémrészecskék. Az üstökösök jegében más, összetettebb anyagok is előfordulnak, még aminosavak is. Az űrszondák mérései alapján, például a Hal-ley-üstökös magja egy 16 x 8 km méretű, szabálytalan formájú, tömör test, tömege 3 • 10¹⁴ kg, sűrűsége 600 kg/m³.

A Naphoz közeledve (néhány CsE távolságban) megjelenik az üstökös feje. A napsugárzás hatására a víz, a megfagyott gázok és más illékony anyagok párologni kezdenek és kiáramlanak a magból, a korábban beléjük fagyott szilikátok, szulfidok és szerves vegyületek részecskéit is magukkal rántva. Az így kiáramló porok és gázok hatalmas, rendkívül ritka légkört alkotnak az üstökös körül. A fej látható mérete a Naphoz közeledve elérheti a 10⁴-10⁶ km-t is. A porrészecskék hamar elszakadnak a gázoktól, és a Nap sugárzásának nyomása, valamint a napszél hatására egy óriási csóvát alkotnak, ami a Nappal ellenkező irányba mutat. A fényes üstökösök csóvái akár a több száz kilométeres hosszúságot is elérhetik. Például a Hyakutake (C/1996 B2) hosszú periódusú üstökös - 1996-ban fedezte fel Yuji Hyakutake japán csillagász — csóvája közel 300 millió km hosszúságú. A részecskék sűrűsége az üstökösök csóvájában nagyon kicsi, hasonló a bolygóközi környezethez.

Formájuk szerint a csóvákat több alapvető csoportba sorolhatjuk:

1. A meglehetősen egyenes csóva, amelyet főleg a kómából a napszél által kisodort gázrészecskék alkotnak, a Nappal ellentétes irányban helyezkedik el.

2. A csóva enyhén görbült, és néhányszor tíz mikrométer nagyságú porszemcsék alkotják.

3. A nagyobb porszemcsékből álló csóva erősen görbült a mágneses tér hatására.

4. „Ellencsóva” — porréteg, mely az üstököspálya síkjában terül el, és ha a Föld az üstökös pályasíkjának közelében helyezkedik el, ennek a rétegnek az élére látunk, így az egy finom sugár formájában láthatóvá válik.

Az üstökös visszatérései a Naphoz nem múlnak el nyomtalanul. A mag minden alkalommal elveszíti tömegének 1/1000-ét. Ezért például a Halley-üstökös becsült élettartama közel 20 000 év. De az üstökösök hamarabb is megsemmisülhetnek, mivel rombolják őket a felmelegedés következtében jelentkező belső feszültségek, valamint a Nap és a Jupiter árapály hatásai. Elpusztulhatnak az üstökösök bolygókkal vagy meteoroidokkal történő ütközések során is. Hivatalosan több mint 30 olyan üstököst tartanak nyilván, amelyek _ a megfigyelők szeme láttára estek szét alkotóelemeikre. így járt a Shoemaker-Levy üstökös, amely 1992-ben túlságosan megközelítette a Jupitert. A bolygó árapályereje 22 darabra tépte, amelyek végül, megkerülve a Jupitert, 2 év múlva a bolygó légkörébe csapódtak körülbelül 60 km/s sebességgel (3.44. ábra). A becsapódások nyomai hónapokig megfigyelhetőek voltak, sötét, örvénylő képződmények formájában, amelyek méretét a Földéhez hasonlónak tartják.

Fennáll a valószínűsége annak, hogy a Föld is ütközhet üstökös magokkal.

Az ukrán Olena Kazimircsak-Polonszka (1902-1992) csillagász, az égi mechanika tudósa, a fizika-matematikai tudományok doktora legfőbb tudományos munkáit az üstökösök mozgásának szentelte. Különös figyelmet fordított a rövid periódusú üstökösökre: megállapította, hogy az ilyen üstökösök mozgásának jellemző törvényszerűsége a nagy bolygók megközelítése (főleg a Jupiteré). 35 rövid periódusú üstökös mozgását tanulmányozta különböző

bolygócsaládokból, és megállapította az üstökösök pályáinak változási típusait. Megalapozta a rövid periódusú üstökösök nagybolygók általi befogásával kapcsolatos elméletet, kiszámította az üstökösök pályájának általános törvényszerűségeit. 1978-ban a krími asztrofizikai obszervatóriumban felfedezett 2006. számú kisbolygó a Polonszka nevet kapta. A Szaturnusz és az Uránusz között száguld a világűrben a Kazimircsak-Polonszka aszteroida-öv.

5. Meteorok és meteorrajok. A Nap körüli mozgásuk folyamán az üstökösök egyszer széthullnak. Keringési pályájuk mentén hosszú törmeléksáv terül el, amely a Föld pályáját is keresztezheti. A Föld légkörébe belépő, hatalmas kozmikus sebességgel rendelkező részecskék elégnek, fénylő nyomot hagyva maguk után (a népnyelv szerint: hullócsillag). Ezt nevezzük meteorjelenségnek vagy röviden meteornak (3.45. ábra). Magát a részecskét, amíg a világűrben tartózkodik, meteoroidnak nevezzük, ha elérte a földfelszínt, meteoritnak.

A meteorjelenség előidézésére képes meteoroi-dok mérete a néhány mikrométeres porszemcséktől (ezek csak teleszkóppal megfigyelhetők) a több centiméteres testekig (nagyon fényes meteorjelenséget hoznak létre) terjed. Egyes becslések szerint a Föld atmoszférájába évente belépő meteoranyag tömege 50 ezer tonna.

A Földdel találkozó meteoroidok közel 1%-a a csillagközi térből érkezik. A meteoroidok 11-72 km/s sebességgel lépnek be a földi atmoszférába, ahol a levegő egyre nagyobb mértékű, gyorsan növekedő ellenállásával, fékező hatásával szembesülnek. A meteorit felszíne több ezer fokra hévül, és átalakul izzó gázzá, amely ionizálja a környező levegőmolekulákat. Ennek eredményeként láthatja a földi megfigyelő a fényes meteornyomot.

A meteorit fénylése 120 km magasságnál kezdődik és 60-80 km-rel a Föld felszíne fölött ér véget, mire a test teljesen elpárolog a földi atmoszférában. A meteor teljes repülésének ideje a másodperc tizedrészétól néhány másodpercig tarthat. A meteorjelenség megfigyelési ideje a meteoroid sebességétől függ.

A meteorok anyagának természetét és tulajdonságait vizuális, fotografikus, spektroszkopikus és rádiólokációs módszerek segítségével tanulmányozzák. A vizsgálatok azt mutatják, hogy a teljes meteoranyag felosztható véletlenszerű (sporadikus) meteorokra és rajmeteorokra.

Azok a meteorok, amelyek az év egy bizonyos időszakában jelennek meg, és tucatnyian hullanak óránként, meteorzáport vagy csillagesőt hoznak létre. Meteorzápor akkor tapasztalható, ha a Föld keresztezi egy meteorraj keringési pályáját. A meteorrajt alkotó meteorok mindegyike közel párhuzamos vonalak mentén mozog, de mi úgy látjuk, hogy egy pontból indulnak ki. Ezt a pontot radiánsnak (kisugárzási pontnak) nevezzük (3.46. ábra).

A meteorrajok elnevezése annak a csillagképnek a latin neve alapján történik, amelyben a radiáns fekszik, például Draconidák, Orionidák. A meteorrajok között megfigyelhetünk olyanokat, amelyek intenzitása évről évre változatlan. Ez azt jelenti, hogy a meteoroidrészecskék a raj keringési pályáján csaknem egyenletesen oszlanak el. A legismertebb ilyen raj a Perseidák, amely minden év augusztusában figyelhető meg.

33 évente egyszer jelentős meteorzápor észlelhető, amelynek radiánsa az Oroszlán csillagképben van — ilyenkor találkozik a Föld a raj legsűrűbb részével. Ez a Leonidák nevű meteorraj (3.47. ábra), amely október közepén figyelhető meg. A meteorraj keringési pályája gyakorlatilag megegyezik az 1866 I üstökös pályájával. Tehát megállapítható a meteorrajok eredete. A darabokra hulló üstökösből meteorraj keletkezik.

KÉRDÉSEK A TANULTAKHOZ

1. Mit nevezünk törpebolygónak? Milyen törpebolygókat ismertek?

2. Milyen égitesteket nevezünk apró testeknek?

3. Miért nincs légköre az aszteroidáknak? Milyen a kisbolygók többségének alakja és mérete? Van-e esély arra, hogy a Föld összeütközik egy aszteroidával?

4. Véleményetek szerint mi az oka a Mars és a Jupiter közötti kisbolygó-övezet kialakulásának?

5. Hogyan lehet különbséget tenni a csillagos égbolton egy csillag és aszteroida között?

6. A legnagyobbak közé tartozó melyik meteoritkráter található Ukrajna területén?

7. Miért mutat az üstökösök csóvája a Nappal ellentétes irányba? Mit nevezünk az üstökös magjának és csóvájának? Milyen összefüggés van az üstökösök, meteorok és aszteroidák között?

 

Ez a csillagászat tankönyve 11. évfolyamának anyaga Szirotyuk, Mirosnicsenko